UDVARI ISTVÁN

Hodinka Antal levelei Csontosi Jánoshoz

Hodinka Antal (1864–1946) akadémikus[1], a magyar szlavisztika úttörője ungvári, budapesti teológiai tanulmányainak befejezését (1887) követően közel egy esztendőt a Huszt környékén fekvő Szeklence községben, szülei otthonában töltött, mely időt a ruszin folklór és történelem tanulmányozására fordította[2]. 1888-ban a Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárában nyer alkalmazást, ahol működését szláv nyelvű kéziratok rendezésével kezdte. Munkahelyi vezetője Csontosi János akadémikus, a Corvin-kódexek egyik legjobb hazai szakértője[3]. A könyvtár elöljárói hamar felfigyeltek kiváló tehetségére és kitűnő felkészültségére, s 1889-ben állami ösztöndíjon egy évre a bécsi Osztrák Történeti Intézetbe (Institut für österreichische Geschichtsforschung) küldték, melynek keretében a bécsi egyetemen paleográfiát, diplomatikát és szláv filológiát hallgatott[4]. Az ifjú tudósnak első bécsi tanulmányútja tudományos fejlődése szempontjából meghatározó jelentőségű volt. Bécsben ismerkedett meg közelebről Thallóczy Lajossal, az osztrák-magyar közös pénzügyminisztériumi levéltár igazgatójával, a kiváló történettudóssal, aki akkor a magyar-balkáni kapcsolatokat kutatta. Thallóczy nagyszabású kutatásaiba bevonta Hodinkát is, és 1891-ben levéltárába neveztette ki, hogy hasznosíthassa tudását. Itt azonban csak egy esztendőt töltött, mert 1892-ben a bécsi Császári és Királyi Hitbizományi Könyvtár őre, vagyis könyvtárnoka lett, ahol 1906-ig szolgált.

Hodinka levelezésére Tóvári Judit irányított rá a tudományos közvélemény figyelmét[5], Takács Péter és Udvari István Hodinka apjának,Hodinka Román hidegpataki görögkatolikus lelkésznek hozzáfiához írott leveleit publikálták[6]. Az MTA Könyvtára Kézirattárában, az OSZK Kézirattára levelestárában és a Máriapócsi Monostor Levéltárában őrzött gazdag levélgyűjteményből Tóvári Judit hiánypótló közleményében elsősorban azokat a darabokat válogatta ki, amelyek bepillantást engednek Hodinka Antal tudományos pályafutásába. Csontosi Jánoshoz, a Nemzeti Múzeum Könyvtára Kézirattára vezetőjéhez címzett öt Hodinka-levélből azonban csak egyet adatolt. Közleményünkkel e levelekre szeretnénk ráirányítani a figyelmet.

A levelekből kitűnik, a két főváros, Bécs és Budapest között élénk tudományos kapcsolatok léteztek, s hogy a bécsi magyar vagy magyar történeti, művelődési forrásokat őrző intézmények számos neves kutatójával kapcsolatba került Hodinka. Forrásaink bepillantást nyújtanak Hodinka alkotói műhelyébe is. A művelődéstörténészek számára sem érdektelen egyik levél[7] szemléletesen dokumentálja, hogy Hodinka erős magyar elkötelezettsége mellett egyengette a kárpátaljai ruszinok egyik legeredményesebb kutatójává vált pétervári Alekszej Petrov első magyarországi tanulmányútját, aki szintén a bécsi Osztrák Történeti Intézet ösztöndíjasa volt. Petrov Alekszejnek magyarországi tanulmányútja előkészítése kapcsán Hodinka tudományetikai meggyőződését is kifejezésre juttatja: a napi politikát és a tudományt nem szabad összekeverni; a politika maradjon a politikusoknak, a kutatók, tudósok pedig működjenek együtt. Ugyanakkor egyértelműen megfogalmazza, hogy „magyar vezető szeretne lenni Oroszországban, s nem az orosz birodalmi érdekek képviselője Magyarországon”. E hungarocentrikus értékítélet és értékrend jellemezte Hodinka működését egész életén át. E téren sokat tanulhatunk ma is tőle!

Hidegpatakon kelt leveléből[8] arról értesülünk, hogy az ifjú tudós számos értékes cirillbetűs kézirattal, könyvvel gazdagította a Múzeum könyvtárát.

Hodinka két levelében[9] is beszámol Csontosinak egy Corvina-codexszel való bécsi találkozásáról. A kódexet Krajnából hozták fel Bécsbe, az Osztrák Történeti Intézetbe, ahol tanárai bevonták annak vizsgálatába. A kódex vázlatos leírásából a fiatal tudós számos emberi és szakmai erénye kitűnik: alázat, segítőkészség, pontosság, vizuális érzék, alapos paleográfiai, történeti és nyelvi felkészültség. Tanárai kérésére sem vállalja azonban, hogy a magyar lapokban szélesebb olvasóközönségnek is bemutassa a kéziratot, ezt meghagyja a „legjobb Corvina ismerő” Csontosi János számára. Leveleiben Hodinka bőven él az irónia, a humor eszközeivel. Érzékletesen kitűnik ez akkor, amikor arról kesereg Csontosinak, hogy az általa vásárolt kéziratos könyvek árát a múzeum csak nehezen térítette meg.

Függelék I.

Nagyságos Uram!

Ha jól emlékszem Nagyságodnak Fejérpataky[10] urhoz írott és Tirolerhofban felolvasott levelének én reám vonatkozó nyilatkozatára, azt tetszett gondolom kérdezni, hát a Páter[11] mért nem ír? Most nem bocsátkozom annak fejtegetésébe, miért?, hanem egyszerűen megkerülöm („szláv ravaszkodás”, ütné rám ismét a Tanácsos ur)[12] és írok. Egy (lehúzva U.I.) Nagy kérelmem volna Nagyságodhoz, t.i. instituti collegám, az orosz tanár, Pettrov Elek[13] ur jun(ius) elején fölment Pétervárra, most visszajött, s innét Magyarországba akar menni 2 hónapot, míg az institut ismét megnyílik, ott töltendő. Annyit kivettem belőle, hogy 400 rubel ösztöndíjat kapott ez időre azért, hogy a) legalább annyira megtanulja a magyar nyelvet, hogy olvasni és érteni képes legyen. Ha ezt elérte, össze kell állítania a magyar bibliographiát (ez a Nagyságos úr szakmája). B) a 40-es években a hires Grigorovics[14] kazáni tanár, egy kéziratu apostoloskönyvet látott Erdélyben 1227-ből. De nemcsak régisége, hanem az is fontosságot ad e könyvnek, mivel a középbolgár nyelv emléke. Ezt szeretnék az oroszok megkeríteni. Tessék neki erről úgy szólani, mintha mi is azon igyekeznénk, s nálunk is ismert dolog volna, akkor talán megmondja, hogy egy egyetemi docens már kereste, de nem találta, most jön ő s addig fogják küldeni a tettszomjas ifju tudósokat, a míg reá nem akadnak. Elég baj, hogy nálunk nem törődnek vele. Ha Asbóth[15] tanár úr otthon van, tessék vele szólni, ő bizonyosan tudni fog e könyvről. Ha az oroszok feltalálják, nevetni fognak hogy ecce ilyen emlékeket sem becsülnek a magyarok, bizonyosan nem tudnak rólok, s ez Asbóth tanár urra, mint egyetlen szakemberünkre kissé fura volna.

Én – mint a mestertől láttam, azt teszem magam is – látva, hogy collegám ép ugy gondolkodik, mint mi tavaly t.i. a politika maradjon a politikusoknak, mi pedig igyekezzünk jó viszonyba lenni és lépni, hogy czélja nem az izgatás, hanem tanulás, őt Nagyságodhoz utasítottam, illetve hogy Mühlbacher[16] tanár s én csak külön tájékoztatom Nagyságos Urat a kérelem mellett. Hogy neki kötelességévé tették a magyar nyelv megtanulását, amit csak a hirlapiróknak áll érdekükben, tehát politikából, ő pedig nem levén az, nem ilyen érdekből tanulja, ebben én Kocsubinszky[17] működését látom.

Ha Nagyságos úr hajlandó őt pártfogásba venni, tessék neki elmondani, kell-e jelentkeznie politika hatóságoknál, útlevelét láttamoztatni stb., mert én nem levén jogász ezt nem tudom. Továbbá én ajánlottam neki, menjen v(agy) 3 hétre Sárospatakra[18], mert egy alföldi magyar városban óhajtott, letelepedni, ahol czigány muzsikát, magyar táncot, tanyákat láthasson s semmiféle szláv szót ne hallhasson, más várost nem ismervén. Szeretném azonban, ha Nagyságos ur rávenné, hogy Debrecen körül menne valahová. Itt tanulmányoztatja a magyar népet, míg Patakon a nép tót-orosz s csak az intelligencia magyar. Továbbá utasítottam őt Szabó Endre[19] urhoz, mint aki jobban tudja nálam, hogy kell eljárni. Én csupa járatlanságból olyat tehetek, ami jövőmbe kerülhet s igazolhatná Thaly úr[20] gyanúját, melyet irántam hiába táplál, hogy muszkavezető vagyok, leszek, pedig épen az ellenkezője van eszemben, magyar vezető szeretnék lenni Muszkaországban.

Én most a bosnyák codexen és saját, doctori dolgozatomon[21] dolgozom. Ez kész is félig.

A Tanácsos úr[22] 12-én jön s pár nap mulva együtt megyünk ő, Szalay úr[23] és én. Károlyi úr[24] most szombaton megy el. Igy tehát ma van az utolsó vasárnap, ezt méltóan kell megünnepelni. Már 12 órakor indulunk valahová a környékbe.

Sándor bácsi[25] részére készítem a Chmelnyiczkij Bogdánt[26], fránya nagy munka, érdekes csak a vége; t.i. II. Rákóczy György lengyel hadjáratára vonatkozólag sok ujat alkalmaz. Ezért nyugszik a Kocsubinszky féle czikk félig készen.

No de 10 óra s én inspekciós vagyok a levéltárban, de meg Nagyságos úr is elátkozta már ezt a sietség miatti rossz írást. Én délután 1-kor érkezem Pestre s este 7-kor tovább mék. Ekként nem tudom lesz -e szerencsém Nagyságodtól személyesen elbúcsúznom v(agy) sem.

Kívánom, Isten áldja meg Nagyságodat minden jóval. Tartson meg jó indulatában s kedves hajlamában, ki arra mindig érdemes lenni igyekszik.

Bécs, 1890. aug. 3.

legalázatosabb szolgája Páter

Függelék II.

Nagyságos Uram!

A nyugtát mellékelve küldöm. Bármi uton és módon jutok ezentúl valami becsesebb könyvhöz, de ingyenbe jön nekem, azt minden más gyűjtemény mellőzésével a muzeumnak fogom adni, épugy ingyen, de hogy én pénzt adjak ki, még ha sinai tábla volna is, többé nem teszem. Ugye igazam van Nagyságos Uram, főleg ha minden megbízás nélkül teszem, mint a vakaczióban is tettem volt, de hát olyan lelkesedett voltam, hogy az Uristen palástját is lehuztam volna, ha kezemügyében lett volna és ha az valami codex blatt lett volna.

A codexekről levén szó, megbocsát Nagyságos Uram, hogy olyan bolondos jó kedvem van, de

tegnap az Institutban magához int Sickel[27] tanár úr és azt kérdi: láttam-e a Muzeumban Corvinát, mert ugymond - az Institutba küldtek egyet, legyen tehát szíves Mühlbacher tanár urral azt megvizsgálni. Majd hanyatt vágtam magam rá!

Este hazajövén beröfögtem a Tanácsos Urnak[28]: Ő ma reggel volt az Institutban és megnézte a Codexet. Később jött Mühlbacher tanár úr mondta, hogy Krajnából, S.Paulból[29] küldtek az Institutba egy codexet meghatározás végett, melyett Sickel tanár a paleografiai jelek után Corvinának tart.

Egyuttal a vizsgálatot holnap (azaz ma) tüzte ki d.e. 10 órára.

A sorsjegyet holnap 9 órakor megnézem , ha nyert, be is jelentem s a listát fél 10-kor póstára teszem.

Ezek után Nagyságos Urnak mély köszönetet mondva magamat továbbra is jóakaratába ajánlva maradtam

Bécs, febr. 26.1890.

legalázatosabb szolgája

Hodinka Antal

alias Páter Hugyecz

Függelék III.

Nagyságos Uram !

A nyeremény-listát idecsatolva küldöm. Nem siettem vele, mert nem nyert és mert eggyuttal már megakartam írni Nagyságodnak a Corvin-codex vizsgálatának eredményét, melyről tegnap emlékeztem volt.

A könyv folio, szép pergamennel, ivenként nyolc levél, az utolsón custossal. Fönn a közepén számozás cinoberrel. Kettős hasáb vonalazva, az írás gyönyörű, initiale három féle: közönséges majuscula kis vignettás és festett, ezek igazán szépek. De a codex nem a pompás corvinák közül valók, mert én Corvinának tartom, legalább egyetlen pontot sem tudok ellene fölhozni, mellette többet.

A mű: Valerij Mazini dictorum et factorum memorabili um ad liberium ad tiberium cesorem.

A táblára ragasztott pergamen lapon: ex libris Ioanis scoultenius Blasiane Congregatioenis prior dono accepit ab Hermanus Riischer Thermopolitano A. 1544.

Az első lap a) oldalán: Hic liber pertinet Hartmano Riiseger de Baden anno dmni 1542.

A czinoberrel jelzett 1 lap(?) a) oldalán kezdődik a szöveg. Alul az initialetól független, de ugyanegy kéztől eredt diszitmény látható közepén magyar kettős pajzzsal. A pajzs két oldalán kis vignettás (l(ásd(f(entebb)) M. A. betűk. Eddig passzol a Corvinákra. A pajzs közepén arany alapon egy tőrrel átdöfött vörös szív van. A pajzs alatt e megjegyzés: I. Blasij. Ebből világos, hogy a szív később került a pajzsba, mert János prior csak 1544-ben kapta ajándékba, az M. A. betűk arra mutatnak, hogy a pajzs eredetileg is ott volt. S hogy az aranyozott szív rá van festve egy előbbi címerre, bizonyítja az, hogy az arany egészen más, mint a többi, össze van repedezve, a szív festése durva, hogy az alappajzsban két oldalról kék szín szerepelt jól látni, mert egy kicsit, hogy észre ne vegyék vakarni próbáltam.

A rajz így néz ki:

Mühlbacher tanár ur kért írnék róla a magyar lapokban. Ime én fölhívom rá Nagyságod, legjobb Corvina ismerőnk figyelmét.

Ezek után magamat továbbra is jóakaratú figyelmébe ajánlva vagyok nagyságodnak,

Bécs, Institut. (1890. február) 28. reggel fél 9-kor

Legalázatosabb szolgája Hodinka Antal

Függelék IV.

Nagyságos Uram!

Küldöm a Thallóczy úr dolgozatát, az ungvári Bieszcsát evangéliumról szóló jelentést, egy oláh-szláv psalteriumot s ennek leírását és két kéziratu evangéliumos könyvet. Küldtem volna többet is, ha tudnám, hogy a museum megtéríti nekem az én költségemet. A három könyvért én 30 frkat adtam s ha a kézirattár visszaadja azt nekem, akkor odaadom, ellen esetben kérem méltóztassék azt nekem visszaküldeni saját költségemen. A Thallóczy úr által leirt könyvekre vonatkozólag erősen hiszem, hogy sikerülni fog egynehányat belölök a Museum részére, mert láttam én sok 1600-ból való könyvet, holott ezek 1650-ig lemennek. Végül bátorkodom kérni Nagyságodat, kegyeskednék nekem a „Könyvszemle” 1889 foly.(amát) ha megjelenik megküldeni, amiért előzetesen is legmélyebb köszönetemet fejezve ki maradtam Nagyságodnak.

Hidegpatak, II/9. 89 Legalázatosabb szolgája Hodinka Antal

u.p. Iszka

Иштван Удвари

Письма Антона Годинки к Яношу Чонтоши

.

Впервые на переписку Годинки обратила внимание научной общественности Юдита Товари, а Петер Такач и Иштван Удвари опубликовали письма, написанные Годинке его отцом. Юдита Товари из богатого эпистолярного собрания Хранилища Рукописей Библиотеки ВАН, Отдела Писем Хранилища Рукописей Государственной Библиотеки им. Сечени и Архива Монастыря Марияпоч выбрала в первую очередь те письма, которые проливают свет на научную карьеру Годинки. Она не приводит значительное число венских писем Годинки, котрые представляют интерес для славистов. Одно из этих достойных прочтения писем мы публикуем ниже для того, чтобы обратить на них внимание. Адресовано оно уже упомянутому Яношу Чонтоши, руководителю отдела рукописей Библиотеки Национального Музея.

Из писем видно, что между двумя столицами, Веной и Будапештом, поддерживались оживленные научные связи, а Годинке доводилось вступать в контакты с работниками многих учреждений, где хранились первоисточники, связанные с историей и культурой Венгрии. Наша публикация проливает свет и на творческую лабораторию Годинки. Это небезынтересное для славистов письмо наглядно свидетельствует о том, что Годинка, при всей его провенгерской ориентации, содействовал Алексею Петрову, также стипендиату Австрийского Историографического Института, ставшему позже одним из наиболее результативных исследователей подкарпатских русинов, в его первой научной экспедиции в Венгрию. В связи с подготовкой поездки Алексея Петрова Годинка не скрывает и своих этических убеждений, как ученого: нельзя смешивать текущую политику и науку; политика пусть будет уделом политиков, а исследователи, ученые должны сотрудничать независимо от нее. Вместе с тем, он недвусмысленно определяет, что хочет быть проводником венгров по России, а не представителем интересов русской империи в Венгрии. Такая хунгароцентрическая система ценностей и взглядов отличала деятельность Годинки на протяжении всей его жизни. В этом мы и ныне многому можем у него поучиться!

Madai Sándor

Újabb adatok egy elfeledett professzor életművéhez*

Kiss Géza Nagyszebenben, Szeben vármegyében született 1882. április 26-án.[30] Kolozsváron végezett tanulmányait követően 1903. június 13-án avatták az államtudományok doktorává, majd sub auspiciis Regis a jogtudományok doktorává. Az ezt követő tanévet külföldön, Bonnban töltötte. E tanulmányútját feltétlenül említenünk kell, ugyanis meghatározó volt későbbi tudományos munkásságában.

A német hatás

Kiss Géza munkásságában a német jogtudomány hatása alapvetően három okra vezethető vissza: egyrészt Kiss Mór hatása, másrészt az egyetemi tanulmányok során Farkas Lajos befolyása, harmadrészt pedig a Bonnban eltöltött egy esztendő lehet a magyarázat.

Kiss Mór[31] – aki édesapja volt Kiss Gézának – a magyar jogtudomány századforduló körüli korszakában egyértelműen a Jhering tanait elismerő és követő csoportba sorolható.[32] Ez egyébiránt nem meglepő, hiszen ő németországi tanulmányútja során nem csupán Windscheidet, hanem Jheringet is személyesen megismerte, részt vett előadásain, így „tiszta forrásból” ismerhette meg a később az európai jogtudományt alapvetően meghatározó tanokat.[33]

A pregnáns Jhering-hatás Kiss Mór birtoktani fejtegetéseiben érzékelhető leginkább.[34] A birtoklással kapcsolatos legjelentősebb vita Savigny[35] és Jhering[36] nevéhez köthető.[37] Kiss Mór birtoktani elképzeléseire a legnagyobb hatással Jhering Der Besitzwille című műve volt, melynek megjelenését (1889) követő évben íródott A birtokosi akarat című munkája, melyben helyesli Jhering koncepcióját. (A századfordulótól kezdődően – elsősorban Szászy-Schwarz Gusztávnak (1858-1920) köszönhetően – a Savigny-féle birtokelmélet egyre inkább háttérbe szorult és átvette helyét Jhering elképzelése.[38])

Kiss Géza tehát apja nyomán egyértelműen a Jhering-hatást érzékelhette, ide értendő – a fentiek mellett – természetesen az ún. Interessenjurisprudenz[39] egyéb vonatkozása is.

Kiss Mór mellett Farkas Lajos volt az, aki meghatározó befolyást gyakorolhatott Kiss Géza tudományos szemléletére.[40] Farkas viszont Kiss Mórral ellentétben egyértelműen a Savigny által képviselt irányvonal követőjének tekintendő, így Kiss Géza fiatal korában a korabeli német jogtudomány két, eltérő szemléletű, ám a maga nemében determináns tanával szembesülhetett. Ez azonban – vélhetően – előnyére vált, hiszen a két irányzat általa helyesnek tartott elképzeléseit beemelhette tudományos szemléletébe.

Farkas Lajos fő műve A római jog története címmel látott napvilágot. A mű címéből is következik, hogy a Savigny nevével fémjelzett történeti jogi iskola volt az a szellemi háttér, amelyre a munka támaszkodik.[41] Farkas a műben a római jogot egyértelműen és szinte kizárólag történelmi jelenségként fogja fel, s így is tárgyalja. Ezt a fajta történelmi látásmódot a korszak jeles tudósai közül sokan – így például Szászy-Schwarz Gusztáv – túlzott mértékűnek és gyakran helytelennek minősítik.[42]

A birtoktanhoz visszatérve, Farkas természetesen osztja Savigny álláspontját, s mondhatjuk, hogy a Jhering és követői által preferált elméletre jóformán csak legyint, ami annál is érdekesebb, mivel a századforduló körül már – Magyarországon is, Európában pedig egyértelműen – érzékelhető volt a Savigny-féle birtoktan tarthatatlansága, s az érdekkutató irányzat előretörése.[43]

Bizonyosan hatott Kiss Géza szemléletére az 1903/04-ben Bonnban eltöltött egy esztendő. Ennek ékes bizonyítékai a kint tartózkodása alatt, valamint az azt követően Németországban, illetve németül megjelent művei. Bonnból való hazatértét követően munkáiban egyre gyakrabban utal német nyelvű könyvekre, tanulmányokra, s mindezt olyan precíz alapossággal teszi, amiből arra következtethetünk, hogy jártas volt a korabeli német jogi publicisztikában.[44]

A német egyetemeken – a BGB (Bürgerliches Gesetzbuch – Polgári Törvénykönyv) 1900-ban történt hatályba lépését követően – elsődlegesen a pandektisztika[45] erőteljes térvesztését figyelhetjük meg, hiszen megszületett a – mindenki által kötelezően alkalmazandó – kodifikált joganyag, amely mellett nem játszhatott olyan szerepet a recipiált római jog, mint a BGB hatályba lépését megelőzően.

Nem volt ez másként a bonni egyetemen sem, ahol a századfordulón a következő tárgyakat oktatták:[46]

– Római jog és történet;

– Német magánjog, hűbérjog és német jogtörténet;

– Egyházjog;

– Állam- és nemzetközi jog, jogfilozófia, enciklopédia, metodológia;

– Büntetőjog, büntető eljárásjog;

– Porosz jog, eljárás és gyakorlat.[47]

A felsorolásból egyértelművé válik, hogy már a BGB hatályba lépésének évében nem oktattak pandektajogot, hanem helyette a Római jog és történet című tantárgy szerepelt a tantervben. A tantárgy címe egyébiránt egyfajta rejtett – vagy talán nem is annyira rejtett – konszenzust sugall a korábban a római jogot dogmatikus szemlélettel kezelő irányzatnak, illetve a történeti jogi iskolának (később annak historikus irányzatának) a római jogot mint történeti jelenséget vizsgáló jogászai között.

Kiss Géza az 1903/04. tanévben Bonnban még hallgathatta Hermann Hüffert,[48] Philipp Zornt,[49] Hugo Loerscht,[50] Konrad Cosackot[51] és – talán legismertebb e nevek közül – Ernst Zittelmannt.[52]

Különösen hangsúlyoznunk kell Zittelmann nevét, mivel ő amellett, hogy kiemelkedő modern magánjogász volt, a kései pandektajogászok között is elismerést vívott ki magának. Zittelmann egyébiránt – csakúgy mint Kiss Mór – a jheringi irányvonal markáns képviselője volt, bár Jhering mellett Windscheid erőteljes hatása is megfigyelhető munkásságában.[53]

Itthoni tanári működése

Németországból hazatérve Kiss Gézát, mint bírósági aljegyzőt, az igazságügyi miniszter behívta a minisztériumba, ahol részt vett a törvényelőkészítő osztály munkájában, tagja volt a polgári törvénykönyvet előkészítő bizottságnak.

1905-ben vagy 1906-ban nevezték ki a nagyváradi jogakadémia rendkívüli tanárává.[54] Az 1911/12. tanév későbbi karrierje szempontjából determináns változást jelentett, mivel Bozóky Alajos, a jogakadémia igazgatója és a római jog professzora nyugdíjba vonult, s tanszékére Kiss Gézát nevezték ki, míg az ő közjogi tanszékét Szandtner Pál vette át. Nagyváradi karrierjének szintén fontos momentuma volt, hogy nem sokkal később a jogakadémia dékánjává választották.

A debreceni egyetem római jogi tanszékre 1914-ben kapott kinevezést, illetve az I. félévben a bosnyák jog előadásával bízták meg.[55] A következő tanévben az állam- és jogtudományi kar dékáni tisztségét töltötte be, majd egy esztendőre rá a kar prodékánja volt. Egyetemi pályafutásának megkoronázásaként az 1918/19. tanévben a debreceni egyetem rektori tisztségét töltötte be, ekkor azonban pályafutásának szerencsecsillaga – úgy tűnik végleg – leáldozott.

A hirtelen fordulat egyik indoka az volt, hogy Kiss Géza részt vett a román király nagykárolyi látogatásán – mégpedig úgy, hogy ehhez az egyetemi tanácstól nem kért hozzájárulást. A másik vádpont pedig az volt, hogy a román állam a kolozsvári egyetem magyar nemzetiségű tanáraitól is hűségeskü letételét kívánta meg, akik ezt megtagadták, s többen közülük Magyarországra költöztek. Kiss Géza azonban a debreceni egyetem rektoraként, úgy foglalt állást, hogy az oktatóknak saját és családjuk megélhetése miatt nem kellene megtagadniuk a hűségeskü letételét. Ilyen előzményeket követően 1920. január 15-től kezdődő hatállyal, Kiss Gézát állásától megfosztották.[56]

A fegyelmi eljárás idején Kiss Géza Erdélybe távozott, ahol az Erdélyi Román Kormányzótanácsnak, majd a bukaresti Igazságügyminisztérium erdélyi államtitkárságának volt szaktanácsosa.[57]

1922-től országgyűlési képviselő, 1927-28-ban, és 1931-32-ben pedig a Liberális Párt szenátora volt. 1933 és 1940 között Kolozsváron ügyvédként tevékenykedett, majd 1940 és 1944 között Bukarestben folytatta gyakorló jogászi pályáját. 1944-ben a román Nemzetiségi Minisztériumban dolgozott államtitkárként.

Pályafutása az államtitkári tisztségét követően visszakanyarodott a katedra felé: 1945-1951 között a Bolyai Tudományegyetemen[58], 1951-1953 között pedig a Jogtudományi és Közgazdasági Főiskolán római jogot és polgári jogot oktatott. 1970. január 11-én halt meg Kolozsváron.

Munkásságának újabb irányai

Kiss Géza munkásságában az 1919-ben, Debrecenből történő távozásig markánsan érzékelhető a római jog – ha nem is kizárólagos, de egyértelműen determináns – hatása. Ez feltehetően azzal, illetve azzal is magyarázható, hogy mind Nagyváradon, mind pedig Debrecenben fő tudományterületete a római jog volt. Érthetőnek és kézenfekvőnek tűnik tehát, hogy ekkoriban publikációinak nagy része római jogi tárgyú volt, ám életművében már korábban is tetten érhetők olyan hatások, amelyek később valamelyest magyarázhatják a köz- illetve magánjog felé fordulását. Ez a többirányúság azzal magyarázható, hogy oktatói pályájának kezdetén – Nagyváradon, illetve rövid ideig Debrecenben – a közjog oktatásában is szerepet vállalt, az Igazságügyi Minisztériumban – mint a polgári jog kodifikációjáért felelős bizottság tagja – természetesen a magánjoggal került közelebbi kapcsolatba. Kiss Géza munkásságában – az e korszakban alkotott műveiről ez feltétlenül elmondható – egymás mellett, egymást kiegészítve jelent meg a romanista, illetve az élő, a hatályos joggal foglalkozó jogtudós, ez a kettősség pedig sajátos szemléletmódot adott a professzornak.

Nem tudjuk viszont, hogy mivel magyarázható a római jogtól való elfordulása 1919 után. Kapcsolata az antikvitással megmaradt, hiszen kiváló nyelvtudását számtalan fordítása is jelzi, így példaként említhetjük az 1951-ben kiadott Lucretius, 1953-ban pedig Spinoza és Descartes szemelvény-fordításait, azonban korábbi nagyívű, szinte monografikus igényű tanulmányaihoz hasonló munkát – tudomásunk szerint – nem jelentetett meg.[59] Fordítói tevékenysége csúcspontjaként említhetjük T. Lucretius Carus A dolgok természetéről címmel írt tankölteménye hat könyvének 1957-es megjelenését.

1921-től kezdődően, egészen 1944-ig több román nyelvű folyóiratnak volt munkatársa, s figyelme a hatályos jog vizsgálata felé fordult.[60] Említhetjük a Demeter Jánossal és Kohn Hillellel román és magyar nyelven közösen kiadott román alkotmány hiteles változatát, amelyet Kiss Géza látott el magyarázó jegyzetekkel.

Azonban – a képet kissé árnyalandó – fel kell hívnunk a figyelmet arra, hogy a hatályos jogon belüli vizsgálódásainak irányultsága szintén szerteágazó. Ugyanezt a megállapítást tehettük a „korai”, tehát 1919 előtti korszakára vonatkoztatva, csak akkor e megjegyzés a római jogon belüli többsíkú problémafelvetésre vonatkozott.[61] Életművének sokszínűségét egy büntetőjogi és egy családjogi tanulmány ismertetésével kívánjuk bemutatni.

A szocialista büntetőjog emberiessége című tanulmányt jogászi szemmel végigolvasva megállapíthatjuk, hogy az számos olyan gondolatot, illetve felvetést tartalmaz, amely gyakran foglalkoztatta a büntetőjog tudományának művelőit

A tanulmány esszenciáját nyújtja a szocialista büntetőjognak, azon belül elsősorban – Kiss Géza által is elismerten – a Szovjetunió 1961. január 1-én hatályba lépett büntető törvénykönyvére támaszodva. A koncepció kiindulópontja az, hogy csak olyan esetben lép fel az állam büntetőhatalmával, amikor az elkövetett cselekmény veszélyes a társadalomra. Ennek hiányában büntetőjogon kívüli eszközök alkalmazását javasolták.[62] Mivel „ma már a lakosság túlnyomó többségével szemben nincs szükség a megfélemlítés barbár szigorára”,[63] ezért a szovjet btk. olyan megoldásokat vezetett be, amely alkalmasnak tűnt az elkövetőkkel szembeni differenciált felelősségrevonás megvalósítására.

A fiatalkorúakkal szembeni sajátos anyagi jogi szabályok bemutatása, és a szabadságvesztéssel kapcsolatos kérdések vizsgálata után Kiss áttér a halálbüntetés alkalmazásának problémájára, melyről megjegyzi, hogy bár a törvény „elvben eltörölte”, azonban „továbbra is kérlelhetetlen harcot kell folytatni a bűnözők ellen”, ezért ideiglenesen fent kell tartania a jogalkotónak, ám „csak idő kérdése a halálbüntetés teljes felszámolása.”[64]

Családjogi törvényünk és a válás című tanulmányának alapproblémája az, hogy az említett jogszabály a váláshoz szükséges okok taxatív felsorolását mellőzte, s így egyesek szerint a bírói mérlegelésnek túlságosan tág teret biztosított, ami egyúttal jelenthette azt is, hogy ez a válások számának növekedéséhez vezet. A szerző a elméleti és gyakorlati aspektusból is alátámasztja, hogy a fenti vélemény nem feltétlenül helytálló: „Családjogi Törvénykönyvünk tehát nem »válásbarát«. De éppolyan kevéssé »válásellenes«.”[65]

***

Az itt közölt írás természetesen nem tűzte, nem is tűzhette ki célul Kiss Géza egész életművének áttekintését, hanem az érdeklődő jogászok, illetve tudománytörténettel foglalkozók számára kívánt új vagy talán kevéssé ismert információkkal szolgálni. Annál is inkább erre kellett törekednie a szerzőnek, mert Kiss Géza életművének és munkásságának teljeskörű feltárására olyasvalakinek lehet vállalkoznia, aki kellő jogi, klasszika-filológiai ismeretekkel és – ami még igen lényeges – megfelelő román nyelvi háttérrel rendelkezik, mivel akár Bukarestben, akár Kolozsváron – hogy csupán két fontos életrajzi helyszínt említsünk – lehetnek olyan csak román nyelven olvasható iratok, amelyek hozzájárulhatnak e fordulatokban gazdag és sajátos életmű bemutatásához.

Imre Mihály

A termékeny Magyarország toposza

Szőnyi Benjámin latin nyelvű versében

1.

In Hungariae solum

Quidquid terrarum totus fert orbis id omne,

Felix terque quaterque Hungara terra fovit:

Hic auri argentique satis quem nitrique fodinae

Aes, ferrum sulphur onere unius summum.

5 Alma Ceres, Bacchus, mel pressi, copia lactis,

Plus foliis fructus quaelibet arbor habet.

Effundunt varios speciebus flumina pisces,

Pisciculos proprios quilibet amnis habet.

Hic armenta boum, pecudes, pretaeque volueres:

10 Lanigerum pratis pascitur omne genus.

Hic fontes acidi latices rhesonaeque calentis,

Hic oleum, gluten, marmora calx, latera;

In sylvis campisque latet genus omne ferarum:

Dulcis suo cadit carmine suavis auris.

15 Ligna trabes domibus, ligna igni silva ministrat

Obvia bubus, equis gramina campus habet.

Agricola hic pinguis non stercorat impiger agros

Ex nigro partis candidus exit agro.

Summa lapis pretiosus abest namque aequora nulla,

20 Nulla simul Regnum hoc aequora damna timet.

Si quam natura, ars etiam tam fertilis esset,

Vinceret Hungaricum plurima Regna solum.

A magyar föld

Minden, amit ez a föld nagy glóbusza hordoz a hátán,

Termi magyar föld azt száz-meg ezerszeresen.

Itt az arany, meg ezüst s nitrát, mit adnak a bányák,

S legfőbb bő adomány réz, a vasérc meg a kén.

5 Búza, az életadó, Bor és méz, tejnek az árja,

Fákon több a gyümölcs, mint a levél azokon.

Sok-sok fajtáját ontják a folyók a halaknak,

Minden kis patak is hordja saját halait.

Itt a baromnevelő legelők, s nyájak, meg a rétek,

10 Láthatod, ott a juhok tépik a friss füveket.

Hol savanyú gyógyvíz forrása zubog, hol a hévíz,

Ott márvány van s mész, itt az olaj meg az enyv.

Erdőn és a mezőn búvik sokféle vadállat,

Édes dalt dúdol lengedező fuvalom.

15 Erdő ád tüzifát, valamint házakra gerendát,

Lónak, ökörnek a zöld pázsit a bő legelő.

Zsíros a földje, serényen nem trágyázza a gazda,

Bő ragyogó termést érlel drága humusz.

Tengere nincsen, ezért távol van a drága igazgyöngy,

20 Országunkat ezért így nem is érheti kár.

Természet amit ád, betetőzve szép tudománnyal:

Győzne magyar földünk, íme, a nemzeteken!

Fordította: János István

Szőnyi Benjámin latin nyelvű verse az 1760–70-es évekből származik, kéziratos versgyűjteménye őrizte meg számunkra. A Hódmezővásárhelyen őrzött kéziratos kötet tartalmazza Szőnyi latin nyelvű költészetének eddig ismert legteljesebb gyűjteményét. Az autográf kézirat – a Szőnyi verseit is őrző kéziratos könyve önéletírásával – a Csongrád megyei Levéltár Hódmezővásárhelyi fiókjában VII. Y l. 9. 146. jelzet alatt található. /Továbbiakban: Sz:V/ A kézirat néhol már restaurálásra szorulna, olvasását több helyen nehezíti az átütő tinta. A kötet utólag – általunk – beszámozott 222 lapból áll. Szőnyi életművének ugyan magyar nyelvű versei képezik a legjelentősebb részét, ezt ismeri az irodalomtörténet, himnológia, egyháztörténet, azonban éppen az utóbbi időszak kutatásai szerint latin nyelvű költészete is számottevő és szorosan illeszkedik a 18. század második felének irodalmába, szellemi folyamataiba.[66]

A 18. századi magyar irodalomtörténet súlypontja ugyan egyre inkább a magyar nyelvű művekre tolódik, azonban az utóbbi három évtized kutatásai alapján egyértelművé vált még a korszak latin nyelvű irodalmának a fontossága is. Erről leginkább Szörényi László módszeres kutatásai győztek meg, aki már eddig publikált tanulmányaiban is gazdag forrásbázison mutatta be a korszak latin nyelvű irodalmának jelentőségét, amelynek terjedelmes része a költészet körébe tartozik.[67] Feltétlenül igazat kell adnunk Szörényinek: „Nagyon fontosnak tartom, hogy Varga Imre

Voltaire Oreste című tragédiájának

ismeretlen magyar fordítása

Mikor 1989-ben a magyarországi Protestáns iskoladrámák 1435–1467. lapjain az ismeretlen helyről és időből származó drámák közt közzétettük az „Agamemnon tragédiájá”-nak töredékes szövegét[68], szóltunk róla, hogy forrásunk egy másik címnélküli tragédia teljes szövegét is tartalmazza. Minthogy azonban a szöveg nem tartalmazta az iskolai előadások szokványos külső jegyeit (szereposztás, argumentum, prológos, epilógus), és az Agamemnon tragédiáján kívül a témához hasonló iskoladrámára sehol sem bukkantunk, a címnélküli szöveget nem közöltük, nem tartottuk iskolai színjátéknak.

Mind a drámatöredék, mind a címnélküli dráma a MTAKK mikrofilmtárának 184/II jelzetű mikrofilmjén olvasható. A felvétel arról a kéziratról készült, mely egykor a 756. számú jelzet alatt az EME kézirattárának tulajdonát képezte, és jelenleg Kolozsvárott az Egyetemi Könyvtár kézirattárában található. Az ívnagyságú, hosszában kettéhajtott, kézi géppel számozott 1–26 levélből álló iratban két helyen találjuk az „Erdélyi Muzeum Egylet Könyvtára Kézirattára” szövegű pecsétet. Az elsőt a közölt drámatöredék „vége a^, 2-dik Scenának” megjegyzése után. A második a címnélküli dráma utolsó sorát követőleg a 26. levél rectoján található. A 26. levél hátoldalának első hasábján nehezen olvasható, áthúzgált tollpróbák vannak. Kétszer is kibetűzhető azonban a Pétsy, Pétsi név, az alábbi összefüggésben is: „Ezen Agamemnon Continuatioja a Pétsi Ferenc uré 1796. 12 Jan...” A lap második hasábján más kéz írásával „Tragoedia Agamemnon vége” megjegyzés áll.

A tragédia tehát lehet Pétsi Ferenc munkája. Valószínűbb azonban, hogy benne inkább a kézirat tulajdonosát nevezték meg.[69]

Az ismeretlen személy címnélküli drámafordítása rejtélyének megoldásában kiváló színháztörténészünk, Kerényi Ferenc segített. Kiderült, hogy a magyar nyelvű tragédia forrása Voltaire Oreste című műve.[70]

A szakirodalomból ismeretes, hogy Magyarországon a XVIII. század utolsó évtizedeiben számos Voltaire-tragédiát ültettek át magyarra, és a hivatásos színjátszásunkat megelőző vajúdás éveiben többet bemutattak az ország különböző városaiban, főleg Kolozsvárott és Pest-Budán.[71]

A dráma címének ismeretében folytatott vizsgálatokból kitűnt, hogy a XVIII. században Orestes címmel a jezsuita iskolákban több ízben tartottak előadást. Ezek latin nyelven folytak, mint ahogyan más Voltaire-drámák előadásai is.[72]

Nincs rá bizonyítékunk, hogy az Orestes címmel előadott darabok közt ott szerepelt Voltaire tragédiája is. Minthogy a dráma latin nyelvű fordításának ezideig nem sikerült nyomára akadnunk, a magyar fordítást Voltaire tragédiájának francia szövegével tudtuk csak összevetni. Kitűnt, hogy a magyar adaptációt nem fordíthatták egyenesen franciából, a tükörfordításnak nyoma sincs benne. Hiányzik a tragédia elejéről Voltaire-nek a játék helyszínéről való tájékoztatása, a jelenetek előtt nincsenek szerepnevek, a szereplők neve kizárólag latin alakban olvasható a darabban. Minden jel azt mutatja, hogy a magyar fordítás nem a felvilágosodás érdekében Voltaire eszméinek népszerűsítéséért, nem a magyar nyelvű világi színjátszás megteremtéséért készült. Gyökerei régebbi időkre nyúlnak vissza. A jezsuita iskolajátékokban a XVIII. század második felében egyre szélesődő történelmi érdeklődés szolgálatában jöhetett létre a jezsuita nevelési célokat jól szolgáló feltételezett előadás.

Ismeretlen szerzőnk feltehetőleg egy régebben (1746, Nagyszombat)[73] latin nyelven színpadra vitt drámát ültethetett át magyarra, mely két felvonásban szerkezeti változtatásokat is téve, megváltoztatta a tartalmilag a francia eredetivel lényegében egyező tragédia eszmei mondanivalóját. Elkeresztényesítette a pogány szellemet sugárzó művet, kiszűrt belőle több pogány mitológiai elemet. Klitemnestrából bűnös múltja miatt szenvedő, bűnbánó, az Egistus kegyetlenségeit elítélő, az újabbaknak – bár hatástalanul – ellenszegülő gyilkos anyának gyermekei megbocsátani látszanak. A bosszút álló Orestes Voltaire-től eltérőleg nem öli őt meg. Az előadás gyilkosság nélkül ér véget.[74]

Rejtély azonban számunkra, mi volt a feltételezett latin nyelvű előadás magyarra történő átültetésével a fordító szándéka. Színpadi játék helyett olvasmánydrámát szándékozott létrehozni? Belőle rekonstruálni akarta a drámát? Ezért hagyta el fordítása elől az iskolajátékok szokásos jegyeit vagy pl. a feltételezhető rendezői utasításokat. Később azonban megváltoztatta tervét és a harmadik felvonástól kezdve átvette őket? (Azokat is, melyek Voltaire tragédiájában nincsenek benne.) Vagy már egy ilyen változatú latin szöveg került a kezébe, s az átformálást nem ő végezte, mint ahogyan nem tőle származtak a tartalmi, eszmei változtatások?

A szerintünk kezdetben olvasmánydrámának szánt magyar adaptáció több mindenről nem tájékoztat, ami egy iskoladráma előadásának rögtöni megértését segítené. Hiányzik például a játék helyszínének közlése. Voltaire a tragédia bevezetéseként a szöveg első mondataiban megmondja, hogy a cselekmény Argos városa közelében a tenger partvidékén játszódik. Egyrészről erdő, egy palota és templom meg egy sírkamra, a térség másik oldalán, a messzeségben Argos városa látszódik.

A táj csak egyszer népesül be évente. Egistus és Klitemnestra Agamemnon megölésének évfordulóján itt üli meg egybekelésük nászünnepét. Különben csak Ifisa, Agamemnon száműzött leánya meg az Agamemnon-ház régi öreg híve, Pamenes (a templom őre) él e helyt.

A cselekmény az ünnep napján Ifisa és Pamenes kesergésével indul a bűnös, szégyenletes ünneplés miatt. Erre az alkalomra Egistus most magával hozza a rabszolgaként tartott Electrát is (keze, lába vasba verve), nehogy ez ellene izgathasson a király Argosból való távollétében.

Electra azzal az elhatározással érkezett, hogy ezen a napon végez Egistusszal, megbosszulja atyja halálát. Ifisa, Pamenes próbálják csillapítani, terve véghezvitelének lehetetlenségéről meggyőzni, megnyugtatni. Pamenes biztatja, hogy az istenek Orestesre bízták a bosszúállást, érzi, hogy hamarosan hazaérkezik.

Beszédüknek Klitemnestra váratlan érkezése vet véget. Eddigi élete, bűnei, mindeddig titkolt gondjainak lányai előtt való feltárásával háborgó lelkén szeretne könnyíteni. Eddig is minden nap gyötrődött, „törődött” gyermekeiért, hogy miatta kínokat szenvedtek, mondja. Beismeri, rosszul cselekedett. Elfajult, irtózik magától.

Electrát megvigasztalja, hogy Klitemnestrából „még nem halt ki az érzékenység”. Térdre ereszkedve köszöni, hogy újra anyjának érezheti, fogadja, hogy ezentúl megadja a tiszteletet. De kéri, hogy igyekezzék „könnyebbségükre”. Szakítson Egistusszal, hívja vissza Orestest, hogy kezébe vegye atyja országát.

Klitemnestrára azonban egészen másként hatottak Electra szavai. Orestesről ne is beszéljen Electra, mostani sorsának is ő az oka. Orestes nem jöhet ide, férje nem tűrné. Féljen férjétől.

Hogy anyja a gyilkos Egistust férjének nevezte, Electrát mélységesen felháborítja. Hát csak ennyire szánja ínségüket? Ne is említsék Orestes nevét? Klitemnestra előbbi vallomása hatását vesztette, az anya és lánya közötti megbékélés kudarcba fulladt.

A következő rövid jelenetben, monológjában Klitemnestra még inkább felfedi lelkiállapotát. Parázna, gyilkos indulatok közt létrejött házasságában lelke gyötrődik. Gyermekei látása nem enyhítette bánatát. A „vak Egistus” boldognak hiszi, nagy pompával ünnepel. Őt rémítő látomások gyötrik, minden íze tele fájdalommal. Retteg görög jobbágyitól, saját fiától „vérétől.”

Nyugtalansága, háborgó lelke nyilatkozik meg a következő, Egistusszal lejátszódó jelenetben, már a kezdő soroktól kiindulva:

„Kegyetlen Egistus, ismét láttatád velem

Ez helyet, melyben csak a halált képzelem.”

Rémíti Agamemnon kiontott vére, Orestes emléke. Kedvetlenségét növeli gyermekeinek sorsa: Ifisa kesereg, Electra kötözve, keze, lába rabláncban. A jóshely mondása szerint mindketten e helyen végzik életüket Orestes kezétől. Menjenek innen biztonságos helyre, kéri.[75]

Egistus azzal nyugtatgatja, hogy Orestes távol van, éljen felőle nyugodtan. Ha még egyáltalán él, mert ő tőrt vetett neki. Epidaurusba küldte fiát, Plistanest, hogy ott végezzen vele.

A gyilkosság terve a végsőkig elkeseríti Klitemnestrát: ilyen nagy gonoszságot még nem hallott a világ. Elmegy tanácsot kérni az istenektől. Egistus keveset ad rá. Dolgát végrehajtja. Klitemnestra a házastársa,

„...uralkodj hát velem

Mint királyné nekem többé ne panaszoly,

Szűnjél rúgolódni, gyermekidről ne szóly.”

A tragédia I. felvonása jól tájékoztat a drámai helyzetről, sejteti a várható összeütközést.

A II. felvonásban színre lép Orestes, akiről eddig csak beszéltek. Mint mitikus személyhez illik, az istenek intézik sorsát, akik csodás módon a tengeri viharból éppen azon a ponton teszik partra, ahová maga is igyekezett. Neki és barátjának, Piladesnek mindenük odaveszett, csak Agamemnon kardját, gyűrűjét és a Plistanes hamvait tartalmazó urnát sikerült kimenteniük. A föld, ahová a tenger kivetette őket ismeretlen számukra.

Hogy áll így bosszút Agamemnonért, aggodalmaskodik Orestes. Hol keresse nénjét, Electrát? Pilades egy „bánatba merült öregember” közeledését veszi észre. Ez Pamenes. Kérésükre felajánlja segítségét, szállást ígér nekik. Tőle értesülnek, hová kerültek. Agamemnon egykori palotája van előttük, melyben most a gyilkos Egistus pompázik. A sírhalom a nagy királyé Agamemnoné. Arra a kérdésre, Electra hol van, Pamenes azt feleli, itt van ő is. Orestest Pilades tartja vissza, hogy azonnal ne induljon látására. Pilades Agamemnon fiáról kérdezősködnék még Pamenestől, de ez nem felel már neki, mert Egistust látja közeledni. Tanácsára az idegenek gyorsan távoznak, nehogy találkozzanak vele.

Egistus kérdésére Pamenes azt feleli, az eltávozott idegenek ismeretlen hajótöröttek, akik Görögországba tartanak.

Egistust aggasztja, hogy az istenek Klitemnestrának nem adtak tanácsot, mit cselekedjenek. Úgy gondolta mindig, hogy fia lesz az utódja. De az Agamemnon név miatt ezt könnyebb lenne elérni, ha Electra a felesége lenne. Beszéljen vele Klitemnestra, de úgy, hogy ha nem hajlik a házasságra, „haláláig sínli haragját.”

Electra felháborodottan tiltakozik az anyjától közölt terv ellen. Nem irtóztatja jobban a halál, mint az „istentelen menyegző” gondolata, melyet azért javallnak, mert bizonyára megölték testvérét, és így szeretne Egistus jussot szerezni fiának Agamemnon trónjához. Végezzen vele is Egistus, és ha nem lenne hozzá elég ereje, anyjával együtt ketten oltsák ki életét. Szavai vérig sértik Klitemnestrát. Nem törődik többé Electrával, mondja.

Electrát bántja, hogy ennyire indulatosan beszélt anyjával. De anyja azt is mondta, hogy meghalt Orestes, ez háborította fel annyira. Nem lehet tovább rest a bosszúállásban.

Ifisa érkezik. Electra ne higgyen Orestes halálában. Él, itt van, a Pamenestől befogadott két idegen ifjú közül az egyik ő. Atyjuk sírhelyén:

„láttam tömjenezni és azt szent vizekkel

Öntözni s az égnek áldozni ezekkel.”

Az istenek hozták ide, hogy bosszút álljon.

Electra újra reménykedik. A sírhalomhoz mennek, hátha ott megint megjelenik az idegen ifjú.

A következő III. felvonás a magyar átültetésben lényeges szerkezeti és eszmei változtatást mutat. Az 1–3. jelenet összevonásával, illetőleg a kihagyásokkal nem csak a szöveg rövidült meg. A pogány mitikus jelenet kiszűrésével a magyarra átültetett személy mintegy elkeresztényesítette a darabot, a kor embere számára valósabbá, elfogadhatóbbá tette a cselekményt.

A magyar szövegben az első jelenet arról szól, hogy Pamenes mennyire örül Orestes megérkezésének; a nép tőle várta, hogy véget vet Egistus kegyetlen önkényuralmának. Kár, hogy nincsenek katonái. Orestes bízik benne, hogy az ég segítségével és olyan baráttal, mint Pilades, elvégzi a bosszúállást dolgát.

Pilades arra kéri, emlékezzék az isteneknek tett esküjére: visszajöttét titokban kell tartania mindenki előtt.

Orestes szerint az istenek nem büntetnék meg, ha találkoznék Electrával, de ígéri, hogy engedelmeskedik.[76]

Hogy hol játszódik le a kézirat első jelenete, azt a másolat nem jelzi. Minthogy a végén Orestes azzal küldi Pamenest Egistushoz, hogy jöjjön a „Pompa helyére”, és a második jelenetben mind a magyar, mind a francia szöveg rendezői utasításban arról tájékoztat, hogy egyfelől Ifisa és Electra, másfelől Orestes és Pilades tartanak a templom felé, a sírhalom körzete a cselekmény színhelye. Meglepő módon a kézirat itt arról is tájékoztat, hogy a hajótörésből megmenekült Orestes és Pilades társaságában egy „urnát vivő szolga is” van. (A franciában: „avec les esclaves qui portent l’urne et l’épée” utasítás olvasható. A magyar szövegben eddig csak két megmenekült személyről tudtunk.)

Egyébként a magyar adaptáció a második jelenettől fogva követi a francia eredeti 4. jelenetével folytatódó cselekményt.

Pilades a sírhely felé menet felvilágosítja Orestest, hogy a feléjük tartó két leány közül a vasba vert rabszolganő – Electra. Az összetalálkozáskor Electra az idegenek kiléte felől tudakozódik, s mikor Pilades kijelenti, hogy Argos királyát várják e helyt, felháborodik, hogy így meri nevezni Agamemnon vérének kioltóját.

Orestes Electra megindultsága, könnyei miatt alig tudja magát visszatartani. Electra újabb kérdésére megint Pilades felel: hírmondással jöttek. Megszólal Orestes is, sajnálja, hogy kötelességük teljesítésével bánatot okoznak a két leánynak. Pilades, nehogy Orestes elárulja érzelmeit, felfedje magát, figyelmeztetésként a nevét kiáltja, mire elhallgat. A név hallatára Ifisa és Electra gyanút fog, és észrevévén az urnát, arra gondol, hogy az idegenek Orestes hamvait hozták benne Egistusnak. Electra elájul. De életre kél éppen akkor, midőn Orestes rendelkezésére a szolga elvinné az urnát a helyszínről. Electra kiragadja kezéből, magához öleli. Felháborodottan hányja szemére az idegeneknek gonoszságukat, hogy Orestes hamvait a gyilkos Egistus kezébe szándékozták adni.

Electra gyanúja megerősödik, hogy Orestes gyilkosaival áll szemben. Hallatlan gonoszság, mondja, ártatlan testvére hamvát az apja gyilkosának kezébe adni.

Orestes alig bírja visszatartani magát, könnyezik. Electra könyörög, beszéljen. Ő ölte meg Orestest? Vagy a hamvait gyűjtötte össze, hogy elhozza nénjének? Honnan ismeri az ő sorsát? Szánja meg, ne kínozza lelkét! Orestes azonban nem szól, az urnát kéri vissza. Úgy érzi azonban lelkében, hogy ki kell mondani a valóságot. De csak annyit érkezik mondani: „Tudd meg...”, amikor megjelenik Egistus és Klitemnestra.

Egistus örül, nincs már oka bánkódásra, meghalt riválisa, Orestes. Az urnát elvéteti Electrától. Ez igen kemény szavakra fakad ellene és anyja ellen, mígnem Ifisa elvezeti.

Egistus nyugtatgatja az Electra ellen háborgó Klitemnestrát. Lám, mellettük van az ég, megengedte Orestes halálát, most már bátran uralkodhatnak. A két ifjúnak méltó jutalmat ígér.

Orestes ekkor Klitemnestrának átadja a gyűrűt, a kardot, mely Agamemnoné volt, „mikor néked urad volt”, mondja. Hát te ölted meg fiamat, kérdi Klitemnestra. Egistus azonban nem hagyja Orestest szóhoz jutni, a neki szánt jutalomról beszél és kéri, szóljon nemzetéről, életéről.

Orestes csak annyit mond, apja vitézül harcolt Trójánál, odaveszett. Az anyja elhagyta. Nincs senkije a mellette levő barátján kívül. Arra a kérdésre, hol végzett Orestesszel, pontosan azt a helyet jelöli meg, ahol Plistanesnek kellett volna őt megölnie. De itt van Agamemnon özvegye és észrevette, hogy megsértette szívét. Ne kelljen tovább beszélnie a fiáról, engedje elmenni. Klitemnestra szólal meg ekkor, engedje távozni, mert beszéde, a hamvakat tartalmazó veder iszonyattal töltik el őt. Megerősítette Egistus hatalmát, de engedje meg, hogy ő sirathassa fiát. Orestes mentségül azt hozza fel, azt gondolta, hogy a száműzött Orestes gyűlöletessé lett Klitemnestra előtt. Ez megvallja, gondolt arra, hogy fia megöli; gyűlölte őt, és erre nagy oka volt. De honnan tud ő Orestesről? Delphiben látták, ismerték szándékát, hogy meg akarta ölni Egistust. Egistus azt feleli, tudta, de inkább tartott attól, hogy Electra az Orestes nevével zenebonát kelt birodalmában. Ettől menekült most meg. Jutalmul Electrát Orestesnek adja szolgálóként. Kéri a hamvakat tartalmazó vedret. Orestes „jó szívvel” adja át és örömmel fogadja Electrát ajándékul. Klitemnestra nem egyezik bele, hogy Electra Orestes szolgálója legyen, adjon neki más jutalmat és menjen innen. Sőt, ők is menjenek el erről a gyilkos helyről! Hogy tartanának itt pompás ünnepet az apa és fia holt teteme felett? És itt tegye leányát gyilkosának rabjává? Ez iszonyúság, fél. De féljen Egistus is Orestestől!

Egistus azonban megmarasztalja Orestest, míg meglesz a lakodalmi pompa.

Pilades és Orestes marad a színpadon. Orestest megzavarta Klitemnestra magatartása, mindaz, amit mondott megindultságát mutatta. Pilades tartott is ellágyulásától, de megnyugtatta, hogy Egiostus iránti gyűlölete egyre növekedett benne.

Ekkor Pamenes érkezik váratlan hírrel. Epidaurusból kurír érkezett Egistus fia halálhírével. Az udvar megrémült, bezárkózott, várják az újabb híreket. A nép reménykedik, „álarc alatt rejtegeti vígságát”.

Orestes szerint cselekedniük kell, mielőtt Egistusban „Még dühösségének nagyobb tüze támad.” Pamenes helyesel, ezrek állnak melléjük, csak „fegyverük zördülését várják.” Pilades is kész akár életét is feláldozni.

Orestes és Pilades a sírkamrában várják Pamenes és a tőle vezetett nép érkezését. Látják, hogy Electra és Ifisa közeledik a sír felé. Pilades elküldi Orestest, hogy majd ő beszél velük.

Electra dühös, hogy Orestes „elszaladt” előle. A bűntársnak gondolt Piladestől kéri számon, hová tűnt el a gyilkos. Az Isten által parancsolt kötelességét teljesíti, mondja Pilades. Electra is Istennek engedve, győzze le indulatait. Ezzel magára hagyja a két leányt.

Pilades szavai csak növelték Elektra dühét. Rabságát nem akarja felcserélni egy másikkal. Elhatározza, hogy megöli testvére gyilkosát. Ifisat kéri, derítse fel, hol rejtőzik. A fúriákat is segítségül hívja, és mintha máris érkeznének. De nem, a „A fúriáknál rettenetesebb lélek” közeledik: Orestes. Mikor rejtekhelyéhez ér, rátámad, kardjával feléje csap, de karja lehanyatlik. „Jaj, bizony nem lehet”, rebegi. Megvallja, hogy testvére gyilkosát akarta megölni. Orestes még mindig visszatartja magát, hogy felfedje kilétét, de végül is a két testvér egymás karjába borul.

Pilades és Pamenes érkezik. Pilades szemére veti Orestesnek, hogy megszegte esküjét, nem gondolt a Fátumra, elárulta a titkot.

„Ha az Isten kíván engedelmességet,

Mért nem ád erőmhöz mért kötelességet?”

feleli Orestes.

Pamenes szerint veszélyes így, itt, együtt lenniük. Pilades is azt javallja, oszoljanak rejtekhelyükre, ahhonét majd kiütnek.

Váratlan fordulatként azonban Egistus érkezik Klitemnestrával és katonákkal, még együtt találja a társaságot. Megparancsolja, hogy a két idegent vigyék börtönbe. Electra hiába szól érdekükben, Egistus őt is megfenyegetve, távozik.

Electra most Klitemnestrához fordul. Eddigi sértő magatartásának megbocsátását kérve anyjától, könyörög neki, mentse meg az idegeneket. Ezzel talán a haragvó Istent is megengeszteli. Hálából ezentúl mindenben engedelmeskedik anyjának, felesége lesz Plistanesnek. Anyja ekkor közli vele Plistanes halálát és azt, hogy Electra szavaiból bizonyossá vált előtte, hogy az idegenek közül az egyik Orestes. Lehet, hogy általa kell meghalnia, de oltalmazni fogja. Tudja, hogy Electra is gyűlöli, hiszen sokat vétett ellene. Ő mégis anya, aki szereti „tulajdon véreit”. Electra azt feleli, nem gyűlöli, tiszteli. Hálát ad az egeknek, hogy visszaadták anyját.

Az 5. felvonásban a tragédiát magyar nyelvre átültető ismeretlen személy még jelentősebb változtatásokat tett, mint a harmadikban. Terjedelmében a francia és a magyar szöveg közt alig van különbség (296–280 sor), annak ellenére, hogy a magyar elhagyta az utolsó jelenetet, az előtte álló kettőt pedig összevonta. Gyakran találkozunk itt átfogalmazásokkal, rövidítésekkel, bővítésekkel. Például Electra a felvonást kezdő monológjában négy sor helyett, tíz sorban kesereg azért, mert megtiltották neki, hogy meglátogathassa a foglyokat. Türelmetlenül várja Ifisát, hogy híreket halljon. Ez tudósítja, hogy Klitemnestra már látta fiát, de Egistus nem tudja még, hogy az egyik idegen Orestes.

Egistus börtönbe veti Pamenest is mint azok társát, akik életére törtek, amiért már halált mondott a két idegenre. Ifisa sírásából, Electra dühös kevélységéből, Klitemnestra panaszaiból és szemrehányásaiból azt sejti, hogy a foglyok egyike Orestes, a vederben fia hamvai vannak. Fiáért az Orestesnek vélt idegen lesz az áldozat. Bizonyítékok hiányában, pusztán gyanakvása alapján képes lenne kioltani a foglyok vérét, kérdi Klitemnestra. Ha egyikük mégis a fia lenne, kegyelmet kér számára. Kész érte életét is adni.

Ifisa térden állva könyörög a foglyok életéért. Electrát is rábírja, hogy alázza meg magát, kérjen ő is kegyelmet. Ez „megtagadja magát”, és bár kemény szavakkal, megteszi. Megígéri Egistusnak, hogy a jövőben hallgatni fog, nem izgat ellen, megadja neki a tiszteletet.

Egistust nem hatja meg Electra megalázkodása: Testvérét darabokra vágatja, Electrára rabláncot veret, de neki nagy elégtételt jelent, hogy Electra megalázta magát előtte.

Klitemnestra ismételten kemény szavakkal ítéli el Egistus eddigi kegyetlenkedéseit, véres cselekedeteit. Most azt akarja, hogy szeme láttára folyjon ki fia vére? Vesszen inkább koronája! Meggátolja a vérontást. Szeretlek, folytatja, de szeretem fiamat. Félj any jának bosszújától! Electra szerint ezzel a magatartásával minden eddigi gonoszságáért eleget tett. Kéri, hogy indulatát követve, álljon bosszút atyjukért, gyermekeiért.

Egistust egyáltalán nem hatották meg Klitemnestra fenyegetései. Megparancsolja, hogy a két foglyot mindjárt „halálra vigyék”.

A következő utolsó felvonás nem fordítás, de tartalma ugyanaz mint az eredetié, eltekintve a megoldástól. Egistus katonáinak parancsnoka érkezik. Jelenti, hogy mikor a foglyokat a vesztőhelyre vitték, egyikük szólásra fakadt, és benne felismerték Agamemnon fiát.

„Orestes az attyát mihelly kivallotta,

A katonák szívét csaknem elrablotta.”

Ez nagy bajt szülhet, „meg dúlja még kirallyi széked”. Egistus nyomban indul, hogy érezzék haragja erejét. Nincs sem isteni, sem emberi erő, mely kiragadja Orestest kezéből, mondja.

Electra, Ifisa arra kérik anyjukat, menjen, mentse meg fiát. Klitemnestra szerint a katonák ugyan rá nem hallgatnak, de megy mégis. Kötelessége, hogy mindent megtegyen fiáért, de férjéért is.

Ifisa és Electra magukra maradnak. Félnek, hogy Egistus már megölte testvérüket. Electrát az sem hagyja nyugton, hogy Egistus előtt lealacsonyította magát. Ekkor érkezik Pilades, aki beszámol a tragédia kifejletéről: milyen hatást tettek a vesztőhely felé hurcolt Orestesnek a néphez intézett szavai, hogyan fogadták a helyszínre érkező Egistust, hogyan védte őt az ütések ellen Klitemnestra testével.

Közben a palotába érkezik Pamenes is. Elmondja, Orestes most végzi áldozatát atyjuk sírjánál, ott ontva ki a gyilkos életét.

És mit csinál Klitemnestra, kérdik. Még mindig a férjét oltalmazza. Orestesnek könyörög kegyelemért, de hiába. Klitemnestra könyörgő szavaiból töredékek, sikoltása a színen is hallható. A kéziratban azonban Electra itt elhangzó kiáltásával: „vágd Egistust, öld meg!”, befejeződik a tragédia. Mikor Electra szavai elhangzanak, Klitemnestra már „belől a superlaton”, a palotában van.

Voltaire eredeti tragédiájával szemben a magyarra átültetett szövegben ez a befejezés a legjelentősebb változtatás. Orestes nem ölte meg anyját, nem vált anyagyilkossá. Ezért az utolsó jelenetet, mely az anyagyilkosság miatti üldöztetés következtében az Orestesre váró, de még ismeretlen megpróbáltatások, szenvedések előre való érzetéből eredő félelmek kifejezését tartalmazza, logikusan hiányzik az adaptációból.

Az ismeretlen személynek, bizonyára egy latin fordítás közvetítésével magyarra átültetett szövege a Voltaire tragédiáján tett változtatásokkal, a pogány görög mítoszok szelídebb megjelenítésével is izgalmas, hatásos színjáték.

---

[1] Életéről ld. Udvari István: Hodinka Antal. 1864–1946. In.In: Hodinka Antal: Ruszin-magyar igetár. Nyíregyháza, 1991. IX–XXXVIII; Hodinka Antal, a ruszin történelem kutatója. 1864–1946. In.In: Udvari István: Ruszinok a XVIII. században. Történelmi és művelődéstörténeti tanulmányok. Vasvári Pál Társaság Füzetei 9. Nyíregyháza, 1992. 37-–48.; HODINKA Antal: Az árvíznél is rettenetesebb az idő …Ruszin nyelvű szövegek. A válogatást összegyűjtötte, szerkesztette, a bevezető tanulmányt írta: KÁPRÁLY Mihály..Az előszót írta: Udvari István Studia Ukrainica et Ruinica Nyíregyháziensia 16. Nyíregyháza, 2005; BOTLIK József: Közigazgatás és nemzetiségi politika Kárpátalján.II. A Magyarországhoz történt visszatérés után.1939–1945. Dimensiones Culturales et Urbariales Regni Hungariae 9. Nyíregyháza, 2005.

[2] Hodinka Szeklence = Szokirnicja község nevéből alkotta a Szokirnickij szirochman, a Szokirnickij szirotyuk álneveit, melyeket az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlása után használt.

[3] Vö. Új magyar életrajzi lexikon I. A–Cs. Főszerk. Markó László. Budapest, 2001. 1176–1177.

[4] Vö. Hollós Attila: Hodinka Antal bécsi tanulmányai. In Hodinka Antal emlékkönyv. Nyíregyháza, 1993. 63-–66.

[5] Tóvári Judit: Válogatás Hodinka Antal levelezéséből. In.In: Hodinka Antal emlékkönyv. Nyíregyháza, 1993. 387-–404.

[6] Takács Péter–Udvari István: Adalékok Hodinka Antal felkészülésének tapasztalati forrásaihoz. In: Hodinka Antal emlékkönyv. Nyíregyháza, 1993. 48–-61.

[7] Hodinka Antal levelek Csontosi Jánoshoz. Lelőhelye: OSZK Kézirattár. Levelestár. Bécs. (1890) augusztus 3.

[8] Hodinka Antal. levelek Csontosi Jánoshoz. Lelőhelye: OSZK Kézirattár. Levelestár. Hodinka Antal levelei. Hidegpatak, 1889. február 9.

[9] Hodinka Antal levelek Csontosi Jánoshoz. Lelőhelye: OSZK Kézirattár. Levelestár. Bécs, 1890. február 26; Bécs 1890. február 28. Ez utóbbi levél dátumozásában csak 28-a szerepel.

[10] Fejérpataky László (1857–1923) történetíró, az oklevél- és címertan egyik legkiválóbb hazai művelője.

[11] Páter = H.A. beceneve.

[12] Thallóczy Lajos (1854-1916) történészről, Hodinka Antal mesteréről, atyai pártfogójáról van szó. Vö. Hodinka RRromán levelei Thallóczy Lajoshoz. In.In: Hodinka Antal emlékkönyv, Nyíregyháza, 1993. 147-150.

[13] Petrov, Alekszej = orosz tudós (1860–1932). A ruszinok történelmének egyik legsokoldalúbb és legeredményesebb kutatója. Egyetemi hallgató korától érdekel érdekelte „“Magyar Oroszország””. Adatok Magyar Oroszország történetéhez (Матеріалы для исторіи Угорской Руси = MUR) címmel 1905-től sorozatot jelentetett meg Pétervárott, melynek két utolsó kötetét a Csehszlovákiába történt emigrálását követően Prágában adta ki. E kötetetek szerint Hodinka később is kapcsolatban állt Petrovval, bár viszonya hozzá tartózkodó lett. Vö. MUR IV: (1906) 35 old. A Huklivai évkönyvre is Hodinka hívta fel Petrov figyelmét, együtt másolták azt le. Ld. még. MUR V. (1908) 1. old.; Древнейшія грамоты по исторіи карпаторусской церкви и іерархіи 1391–1498. г. Praha, 1930. XV. old.

[14] Grigorovics, Viktor Ivanovics (1815-–1876) orosz szlavista, 1838-–1865 között a kazanyi, 1865-től haláláig az odesszai egyetem tanára. 1844–1847 között tett hosszú külföldi tanulmányutat, amelynek során Magyarországon is megfordult, erre utal Hodinka. (“a 40-es években a híres Grigorovics kazáni tanár, egy kéziratu apostoloskönyvet látott Erdélyben 1227-ből”)

[15] Asbóth Oszkár (1852–1920) szlavista nyelvész.

[16] Mühlbacher, Engelbert (1843–1903) a bécsi egyetemen a történelem rendkívüli tanára.

[17] Kocsubinszkij, Alekszandr Alekszandrovics (1845–1907). 1871-től élete végéig az odesszai egyetemen tanított, többször járt a nyugati és déli szlávoknál (Zoltán András szíves közlése).

[18] Petrov valóban eltöltött néhány hetet Sárospatakon, ahol Kún Pál segítségével tökéletesítette magyar nyelvi ismereteit. Vö. Kálmán Kiss: Письма Алексея Петрова к Йожефу Буденцу – как документы истории венгерско-русских научных контактов ХІХ века. Studia Russica XX. Budapest, 2003. 194.

[19] Szabó Endre (1849–1924) író, műfordító.

[20] Thaly Kálmán (1839–1909) történész.

[21] Doktori értelmezését A szerb történet forrásai és első kora címmel védte meg, s 1891-ben meg is jelent. Vö. Kovács Tiborné: In: Hodinka Antal emlékkönyv. Nyíregyháza, 1993. 408.

[22] Thallóczy Lajos történészről van szó.

[23] Szalay Imre muzeológus (1846-–1917).

[24] Károlyi Árpád (1853–1940) történész.

[25] Szilágyi Sándorról (1827–1899), a Magyar Történelmi Társulat elnökéről, a Századok szerkesztőjéről van szó.

[26] Nikolaj Kosztomarov munkái alapján Hodinka tanulmányt írt Hmelnickij Bogdánról, mely a Századok c. folyóiratban jelent meg. Vö. Kovács Tiborné id. mű 408.

[27] Theodor von Sickel (1826-–1908) a bécsi egyetemen a történelem és segédtudományainak rendkívüli tanára.

[28] [28] Thallóczy Lajosról történészről van szó.

[29] Sankt Paul. Ausztria.

* Jelen tanulmány kapcsolódik egy korábban megjelent publikációhoz: Madai Sándor: Kiss Géza: Az elfeledett római jogász, In: A Debreceni Tudományegyetem jogász rektorai (1915-1947), szerk. P. Szabó Béla – Madai Sándor, Debrecen, 2002, 53-73. Az újabb kutatásokra való inspirálásért, valamint az azokhoz nyújtott segítségért köszönetemet fejezem ki dr. Kun Andrásnak.

[30] Életrajzára vonatkozóan lásd: Debreczeni Képes Kalendárium, Debrecen, 1919, 19–21.; Gulyás Pál, Magyar írók élete és munkái, XVI, Budapest, 1995, 571.; Révai nagy lexikona, XI, Budapest, 1914, 699.; Gaal György: Egyetem a Farkas utcában, Kolozsvár, 2001, 160., Dávid Gyula (főszerk.): Romániai Magyar Irodalmi Lexikon, III. kötet, Bukarest, 1994, 47-48 (a szócikk szerzője Csákány Béla). Megjegyzendő, hogy Kiss Géza neve több, mértékadónak számító lexikonban sem található meg.

[31] Kiss Mórt (1857-1945) 1876-ban az államtudományok, majd a jogtudományok doktorává avatták. 1878-ban a kolozsvári egyetemen a római jog magántanárává habilitálták. Külföldi tanulmányútjait követően 1880 és 1884 között a nagyszebeni jogakadémián működött, majd a kolozsvári egyetemen folytatta oktatói pályafutását. Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái, VI. kötet, Budapest, 1899, 377-378. és Új Magyar Életrajzi Lexikon, III. kötet, Budapest, 2002, 961. A rokonságot a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon egyértelmű tényként közli. Romániai Magyar Irodalmi Lexikon, 47.

[32] Földi András – Hamza Gábor: A római jog története és institúciói, Budapest, 1996, 142. A teljesség kedvéért ugyanakkor megjegyzendő, hogy Kiss Mór elismerte Savigny tudományformáló szerepét is, amikor a „legnagyobb jogász-geniek egyiké”-nek nevezi. Kiss Mór: A római jog és a jogi szakképzés, In: Emlékkönyv Farkas Lajos tanárságának negyvenötödik éve alkalmából, Kolozsvár, 1914, 139-167., 146.

[33] Vö. Új Magyar Életrajzi Lexikon, III. kötet, Budapest, 2002, 961.

[34] Pólay Elemér: Jhering birtoktana és a magyar jogi romanisztika, Acta Jur. et Pol. Szeged, Tom. XVI. Fasc. 3., 1969, 3-53., 8.

[35] Friedrich Carl von Savigny (1779-1861) elsősorban római jogi, illetve magánjogi munkásságával tette nevét halhatatlanná az utókor számára. Életére és munkásságára részletesen lásd Szabó Béla: Friedrich Carl von Savigny. In: Fejezetek a jogi gondolkodás történetéből, szerk. Szabó Miklós, Miskolc, 2004, 93-104.

[36] Rudolf von Jhering (1818-1892) fő kutatási területei – Savignyhoz hasonlóan – a római jog és a magánjog voltak. Életére és munkásságára részletesen lásd Szabó Béla: Rudolf von Jhering. In: Fejezetek a jogi gondolkodás történetéből, szerk. Szabó Miklós, Miskolc, 2004, 105-116.

[37] Savigny azt tekintette civilis possessornak, aki tulajdonosi akarattal birtokolt, míg Jhering szerint e minőséget csupán a causa possessionis, vagyis a birtoklás jogcíme határozza meg. Civilis possessioról akkor beszélhetünk a római jogban, ha a tényleges birtokláshoz jogi következmények (pl. birtokvédelem) is járulnak. Földi András – Hamza Gábor, i.m., 292.

[38] Lásd például Szászy-Schwarz Gusztáv: Parerga, Budapest, 1912.

[39] A Jehring által megteremtett érdekkutató jogtudomány (Interessenjurisprudenz) elsősorban a jog célját és a szabályozás által védett érdeket vizsgálta. Földi András – Hamza Gábor, i.m., 133.

[40] Farkas Lajos (1841-1921) 1869-től 1871-ig a nagyszebeni jogakadémián tanított római jogot, majd a kolozsvári egyetemen tanított – rendes tanárként – római jogot. Két tanévben a jogi kar dékánja volt. 1893-ban a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választották. 1897-ben miniszteri tanácsosi címet, nyugdíjazásakor Lipót rendet kapott. Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái, III. kötet, Budapest, 1893, 181-182.; Magyar írók élete és munkái (új sorozat), Gulyás Pál adatgyűjtéséből sajtó alá rendezte Viczián János, VIII. kötet, Budapest, 1992, 331.; Révai nagy lexikona, VII. kötet, Budapest, 190.; Új Magyar Életrajzi Lexikon, II. kötet, Budapest, 2001, 525.; Kolosváry Bálint: Farkas Lajos l. tag emlékezete, Budapest, 1928.

[41] Kolosváry Bálint szavaival: „A könyv a Sawigny-féle történeti iskola irányának typikus képviselője.” Kolosváry Bálint, i.m., 8.

[42] Pólay Elemér, i.m., 14.

[43] Pólay Elemér, i.m., 11-14.

[44] Ezt támasztja alá egy korabeli tudósítás is, mely szerint bonni útja során „a német tudományos világ számos jelesével benső összeköttetést alapozott meg”. Debreczeni Képes Kalendárium, 1919, 20.

[45] A pandektisztika – mint a korabeli német jogtudomány egyik gyakorlati orientációjú ágának – fejlődésére lásd: Földi András – Hamza Gábor, i.m., 131-134.

[46] A bonni jogi kar történelmében – többek között – olyan ismert személyiségek játszottak jelentős szerepet, mint Friedrich Bluhme, Philipp Zorn, Paul Krüger, Karl Ludwig Arndts vagy Bernhard Windscheid.

[47] Statuten der königlich preussischen-rheinischen Friedrich Wilhelm Universität, Bonn, 1900, 17.

[48] Hermann Hüffer (1830-1905) előbb rendkívüli, majd 1873-tól rendes tanárként tanított a bonni egyetemen. 1868-71-ig képviselőként is tevékenykedett. Deutsche Biographische Enzyklopädie, 5. kötet, 1997, 208.

[49] Philipp Zorn (1850-1928) 1875-ben Münchenben habilitált. Még ebben az évben rendkívüli tanárként Bernbe ment, később rendes tanárrá nevezték ki. 1900-ban a császár kifejezett kívánságára tette át működését Bonnba. 1914-ben egészségi okokból vonult vissza. Deutsche Biographische Enzyklopädie, 10. kötet, 1999, 689.

[50] Hugo Loersch (1840-1907) 1865-ben habilitált német jogtörténetből és rajnai jogból. A bonni egyetemen előbb rendkívüli, később rendes tanárrá nevezték ki. Jogtörténészként elsősorban a német magánjogtörténettel foglalkozott. Deutsche Biographische Enzyklopädie, 6. kötet, 1997, 446.

[51] Konrad Carl Albert Cosack (1855-1933) jogi tanulmányait követően 1882-ben Berlinben habilitált. 1889-ben már rendes tanárként ment Münchenbe, utána Freiburgba, majd Bonnba. 1918-tól Münchenben tanított. Deutsche Biographische Enzyklopädie, 2. kötet, 1995, 381.

[52] Ernst Zittelmann (1852-1923) 1884-ben Bonnban folytatta működését. Több tanévben a jogi kar dékánja, az 1902/3. és az 1918/19. tanévben az egyetem rektora volt. Handwörterbuch zur deutschen Rechtsgeschichte, V. kötet, 1993, 1729-1732.

[53] Uo. 1729.

[54] A források e kérdésben bizonytalanok, ám annyi bizonyos, hogy a nagyváradi jogakadémia 1905/06. tanév II. félévére vonatkozó tanrendjében már szerepel.

[55] Talán nem felesleges felhívnunk arra a figyelmet, hogy Debrecenben külön tantárgyként szerepelt a bosnyák jog.

[56] A fegyelmi eljárásra lásd: Madai Sándor: Kiss Géza: Az elfeledett római jogász, In: A Debreceni Tudományegyetem jogász rektorai (1915-1947), i.m., 56-57.

[57] 1919 utáni életszakaszára vonatkozóan elsősorban lásd: Romániai Magyar Irodalmi Lexikon, 47-48.

[58] A magyar egyetem ideiglenes vezetése Kiss Gézát javasolta a római jogi tanszék vezetésére. Erdély magyar egyeteme 1944-1949, a dokumentumokat válogatta, gondozta, szerkesztette: Lázok János és Vincze Gábor, 2. kötet, Marosvásárhely, 1998, 105. Lásd még A kolozsvári magyar egyetem 1945-ben: A Bolyai Egyetem szervezésének válogatott dokumentumai, gyüjtötte és szerkesztette: Barabás Béla és Joó Rudolf, Budapest, 1990.

[59] Lásd például: Kiss Géza: Az örökség elidegenítése a római jogban, Budapest, 1905; Kiss Géza: Kritikai észrevételek a római jogi képviselet kifejlődéséhez, Budapest, 1906.

[60] Pandectele Române, Pandectele Sâptâmînale, Ardealul Juridic, Arhiva pentru Ştiinţa şi Reforma Socialâ. Romániai Magyar Irodalmi Lexikon, 47.

[61] Munkásságának jelentős részét tették ki az ebben a korszakban megjelent recenziói.

[62] Említendő, hogy a modern büntetőjog-tudományban is egyre erőteljesebben jelentkezik a csekélyebb súlyú bűncselekmények vonatkozásában a – büntetőjogon kívüli – hatékony megoldások iránti igény.

[63] Kiss Géza: A szocialista büntetőjog emberiessége, Korunk, 1962. évi 11. szám, 1361.

[64] Kiss Géza: A szocialista büntetőjog emberiesessége, 1362-1363.

[65] Kiss Géza: Családjogi törvényünk és a válás, Korunk, 1962. évi 7-8. szám, 883-887., 887.

[66] Vö. IMRE Mihály, Vesztett csata a fiziko-teologizmus örökségével (Szőnyi Benjámin öregkori verseskötete: Istennek Trombitája..., Buda, 1790–91.) in Szőnyi Benjámin és kora 1717–1794, Tanulmányok Szőnyi Benjáminról, szerk. IMRE Mihály, Hódmezővásárhely, 1997. 220. (A Hódmezővásárhelyen 1994. október 22-én Szőnyi Benjámin halálának 200. évfordulója alkalmából rendezett tudományos konferencián elhangzott előadások bővített, szerkesztett szövege.) 131–177. Klny. is IMRE Mihály, Szőnyi Benjámin levele Jakob Christoph Beck bázeli professzorhoz 1776-ból, Irodalomtörténeti Közlemények 1981. 67–72. Klny. is kötetben különösen Vörös Imre, Fekete Csaba, Kecskés András tanulmánya gyarapítja a korábbi kutatási eredményeket.

[67] SZÖRÉNYI László, Hunok és jezsuiták, Fejezetek a magyarországi latin hősepika történetéből, AmfipressZ, Budapest, 1993. Uő. Studia Hungarolatina, Tanulmányok a régi magyar és neolatin irodalomról, Kortárs Kiadó, Budapest, 1999. Mostanában megvédett akadémiai doktori értekezése szintézist rajzolt e hazai neolatin költészetről, vö: SZÖRÉNYI László, Philologica Hungarolatina Tanulmányok a magyarországi neolatin irodalomról, Kortárs Kiadó, Budapest, 2002.

[68] Protestáns iskoladrámák I–II. Budapest, 1989. S.a.r. Varga Imre.

[69] Kilián István tájékoztatása szerint Pécsújfalusi Péchi-család Bihar megyei jeles família volt, de Debrecenben is éltek Péchyek.

[70] Segítségéért itt is hálás köszönetünket fejezzük ki.

[71] Vö. Penke Olga: Voltaire tragédiái Magyarországon a XVIII. században. FK 1979. 107–129. Kilenc tragédia szövegkiadásáról, hatnak tíz alkalommal, műkedvelők vagy hivatásos színészektől történt bemutatásáról tudósít.

[72] Alszeghy Zsoltné Tési Edit: Voltaire egykorú magyarországi színpadon. ItK 1979. – Varga Imre: Voltaire drámaköltészete és a magyarországi iskolai színjátszás. It. 2003/1.

[73] Staud Géza, A magyarországi jezsuita iskolai színjátékok forrásai, I–III, Bp. 1984–1988, I, 183.

[74] Vö. Varga Imre 5. sz. alatt idézett dolgozatával.

[75] Ez a kérés nincs meg a francia szövegben.

[76] Voltairenél az első jelenetben a rémület miatti elérzékenyüléstől még mindig révedező Orestes Piladesnek az Agamemnon sírkamrájában átélt élményéről beszél. A holtak lelkét „ajándékozta ott meg könnyeivel”, amikor egy rémült asszony szörnyű kiáltozással közeledett feléje. Hirtelen egy, a közte és az asszony között megnyílt szakadékból a pokol fúriái jöttek elő; kígyóikkal, fáklyáikkal, borzalmat keltő kiabálásukkal szörnyű félelmet keltve. Észvesztő volt. Az asszony reszketve tűnt el szeme elől. Távolabb egy félénk leány sírt. Hol a sírra, hol reá meresztett szemmel, az Orestes nevet suttogta. A továbbiakból megtudjuk, hogy Klitemnestra illetőleg Ifisa volt a két asszony.