Udvari István

Pável Ágoston és Sztripszky Hiador kapcsolatához

 

 

            A XX. századi hungaro-ruthenisztika jeles képviselői[1] közül többen, így Sztripszky Hiador is kapcsolatokat ápoltak a délszláv filológiák művelőivel.

Sztripszky Hiadort (1875-1946) magyar és ruszin néprajzosként[2], bibliográfusként[3] és irodalomtörténészként[4] tartja számon a tudományos közvélemény, nyelvészeti tevékenysége is ismert[5]. Életének kolozsvári korszakában – 1897-1908 között a kitűnő képzést nyújtó Ferenc József Tudományegyetem, majd a kolozsvári múzeumok falai között formálódtak ki tudományos érdeklődésének legfontosabb területei. A Kolozsvárott tanultakat közvetlenül hasznosította, adaptálta a kárpátaljai ruszinokra vonatkozó néprajzi és könyvészeti témájú műveiben[6].

         A korabeli kolozsvári filológus körök szerint „a nyelvész tanulmányának legfontosabb tárgya a népnyelv”. A népélet és népnyelv együttes tanulmányozása Erdély székvárosában ivódott Sztripszkybe, akit élete végéig foglalkoztattak nyelvészeti kérdések. A ruszin határ- és helynevek gyűjtésének programja is Kolozsvárott fogalmazódott meg Sztripszkyben[7], aki a korabeli magyar nyelvészeti irodalomban honos határnév műszót a korabeli kárpátaljai ruszin és részben az orosz nyelvben is elterjesztette[8].

         Sztripszky nyelvészeti munkássága a következő területekhez kapcsolódik: névtan; a ruszin írásbeliség és emlékei; alkalmazott nyelvészet[9].

Sztripszky hagyatéka 1946 tavaszán, közvetlenül a tudós halála után az akkori budapesti csehszlovák misszión keresztül Nagyszombatba került, a nagyszombati Szent Adalbert Egyesület Könyvtárába[10], majd Irodalmi Levéltárába, ahol töredékei ma is fellelhetők.  A Szent Adalbert Egyesület az anyagi gondokkal küzdő, nyugdíjas kutatótól még életében megvásárolta a szlovák vonatkozású kéziratainak és könyveinek egy részét, azzal a feltétellel, hogy ezeket az Egyesület majd halála után veheti át. Sztripszky váratlan elhunytát követően a megélhetési gondokkal magára maradt özvegye azonban az egész hagyatékot átadta Alexander Horák prelátusnak, a Szent Adalbert Egyesület elnökének, azzal a kikötéssel hogy a kiadó jogok őt, az özvegyet illetik meg. A hagyaték megszerzésének és gyors Csehszlovákiába történő elszállításának célja, Aleksander Horák egyik levele szerint az volt, hogy az értékes gyűjtemény egészét biztosítsák a szlovák tudomány számára. Az anyag Nagyszombatba kerülését követően felmerült az is, hogy a Szent Adalbert Egyesületet meg nem illető magyar vonatkozású fondok kerüljenek vissza Budapestre[11].

         A Nagyszombatba került teljes Sztripszky-hagyaték első rendezője Ivan Panykevics prágai egyetemi docens, ukrainista nyelvész volt. A magyar nyelvet és kultúrát nem ismerő Panykevics az évtizedeken át szervesen épülő Sztripszky-irattárat módszertanilag egyáltalán nem helyeselhető módon három csoportra bontotta: magyar, szlovák és kárpátaljai ruszin részre. A hagyaték rendezésén 1946-47-ben három hétig dolgozó Panykevics Alexander Horákhoz írott leveléből képet nyerhetünk Sztripszky irattáráról, melyet a hatvanas évek elején bekövetkezett viszonylag szakszerű feldolgozásáig és leltárba vételéig nyitott szekrényekben tároltak, a kölcsönbe adott iratokat nem dokumentálták. A hagyaték szerves egységét sajnálatos módon, már Panykevics megbontotta, s az később egyre fogyott, folyamatosan kisebbedett, szétszóródott, sérült, jelentős része pedig eltűnt vagy kallódik valahol. Eltűnt vagy lappang Sztripszky kiterjedt levelezésének magyar, ruszin és ukrán nyelvű része. A Panykevics által jelzett ruszin és ukrán nyelvű, ill. tematikájú irattári anyagból szinte semmi sem található meg Nagyszombatban. A magyar nyelvű ill. tematikájú hagyatékrész ma alig van képviselve. Hiányoznak a Panykevics által jelzett gép- ill. kéziratos Sztripszky-  dolgozatok[12]. Az önzés és mohóság nyomán Nagyszombatba került teljes Sztripszky-hagyaték megcsonkulásában, szétszóródásában szerepet játszott annak rendkívül szakszerűtlen előzetes feldolgozása, de igazi oka talán mégis az volt, hogy a katolikus Szent Adalbert Egyesület tevékenységét 1948 után a csehszlovák hatalom erősen korlátozta, sőt egy időre bezárták az egyesület levéltárát, könyvtárát, ill. az utóbbit világi kezelésbe adták.

         Sztripszky Hiador jelentős helyet vívott ki magának a magyar, a szlovák s a ruszin bibliográfia történetében[13]. 1912-ben látott napvilágot az „Adalékok Szabó Károly Régi Magyar Könyvtár c. munkájának I-II. kötetéhez” c.,  ma már komoly könyvészeti ritkaságnak számító fontos bibliográfiája. A nagyszombati Szent Adalbert Egyesület Irodalmi Levéltárában töredékesen megőrződött hagyatéka alapján megállapítható, hogy a tudós a RMK adatainak kiegészítésével, bővítésével, ezek szerkesztésével és nyomtatásra való előkészítésével váratlanul bekövetkezett haláláig (1946. március 8.) foglalatoskodott. A horvát és szlovén könyvek bibliográfiai leírása során Sztripszky több levelet váltott Pável Ágostonnal, melyekből néhány Nagyszombatban megtalálható. A régi  horvát és szerb könyvek leírásai  azonban elkallódtak vagy elvesztek. A témáról a kiadásra előkészített, de meg nem jelent  bibliográfiája előszavában Sztripszky így ír : „ ... Ebben az 1912 évi pótkötetemben 452 magyarnyelvü adalékot és 281 nem magyart tettem közzé olyanok gyanánt, mint amelyek Szabó két kötetében nincsenek meg. Ezzel Szabó számai 1793-ról 2245 magyar könyvre emelkedtek, a nemmagyaroké pedig 2452-ről 3185-re...

A másik ujításom a nem-magyar könyvekre vonatkozik s ezt itt az uj pótkötetben már végre is hajtottam. Nagyon szükségesnek látom ugyanis, hogy a hazai nyomtatásu nem-magyar könyvek bibliográfiája nyelvek szerint csoportosítva egyvégben, együttesen álljon az olvasó elé s nem szétszórva össze-vissza, ahogy Szabó tette. Ez két okon is szükséges. Egyik az, hogy egyszerű betekintéssel rögtön megállapithassa az olvasó (kiki a maga szakmája szempontjai szerint): a mennyiséget, vmint azt, hogy milyen hatása volt egyik nép irodalma, nyomdászata, iskolázása, gyakorlati ismeretei stb. a másikra. A másik az, hogy a velünk együtt élt népek mai és jövendőbeli tudósai is szivesebben veszik majd kézbe a RMK ilyen szerkesztésű könyvét, ha az őket érdeklő irodalmat egyhelyt találja meg. Ez utóbbi a könyv kelendősége szempontjából sem utolsó dolog.

         Éppen ebből következik az az ujításom is, hogy a Szabóban már meglévő nem-magyar anyagot nyelvenkint beolvasztottam az uj szerzemények közé, mindegyiket a maga nyelvcsoportjában. A beolvasztás szükségét az is megokolja, hogy Szabónak úgy cirillbetüs (tehát rumén, szerb, ruszin), mint latinbetüs-szláv (horvát, szlovák, cseh) könyvekről vett cimlapszövegei nagyon rosszak. A fogyatékosság szó kevés ennek kifejezésére, mert némelyik cimmás annyira téves, sőt torz — hiszen Szabó nem ismerte ezeket a betűket, illetőleg ezeket a nyelveket — hogy sokszor magam sem tudtam megérteni és kiigazítani, pedig tudok ruménul és minden szláv nyelven annyit, amennyire a bibliográfusnak szüksége van ahhoz, hogy jó munkát végezzen. Az egész RMK jövendő uj kiadásának megkönnyítésére fog tehát szolgálni, ha én ennek a hat nyelvnek irodalmi termékeit, azaz inkább cimmásaikat már itt ebben a pótkötetben adom. De már hibátlanul adom, és pedig ismertet és eddig ismeretlen adalékokat együttesen, a nyelvek egy-egy csoportjában. Ennélfogva ebbe a pótkötetbe fölvettem ebből a hat nyelvből mindent, amit már Szabó II. kötete közölt, persze javítva, és mindent, ami nálam utazásaim közben összegyűlt és mások révén 1885 óta ösmeretessé vált...

Ugyanígy adom teljes leirással úgy a Szabóban már meglévő, mint a saját új adalékaimat a horvát, szerb, ruszin, szlovák könyvek tekintetében is. Teszem ezt annál is inkább, minthogy — a szlovák Riznertől eltekintve — ezekről rendszeres bibliográfiánk egyáltalán nincsen...

         Ebben a pótkötetemben minden nyelvnek 8 csoportba szedett római jelzésű száma van I-től VIII-ig, úgy a lapok homlokán, mint az egyes könyvek cimmásainak baloldalán. A cimmásoknál a római szám alatt alszám következik, ez egyúttal az illető csoportban leirt könyvek folyó száma is 1-től x számig.

         A csoportok jelzése idézetek számára: I/12 – rumén nyelv, II/8 = ószláv, III/4 = ruszin, IV/25 = szerb, V/30 = horvát, VI/50 = szlovák, VII/2 = német, VIII/3 = latin”[14]

Önálló dolgozatba kívánkozik annak a véleménynek bemutatása, elemzése, melyet Sztripszky Hiador Pável Ágoston (1886-1946) magyarországi szlovén filológus és műfordító szegedi egyetemi habilitációs kérelméről készített, melyben a pályatárs műfordítói tevékenységéről is szól.

         A vélemény elkészítésére eredetileg az Ural-Altáji Nyelvészeti Intézet igazgatóját, Mészöly  Gedeont kérték fel, de az Sztripszkyt ajánlotta  bírálónak. A műfordítóként is ismert Mészöly így ír erről: „Mivel az én szerény nyelvtudományi működésem, mely a magyar és finnugor nyelvtudomány területére szorítkozik, nem terjed ki a szláv nyelvtudományra, irodalomtudományra és néprajzra, ezért dr. Pável Ágoston ügyében... csupán azt tartottam (a Kar előzetes engedelmével) föladatomnak, hogy – ismervén a különböző nyelvtudományi területek hazai művelőit – megkeressem azt az egyetemünkön kívüli szaktudóst, aki szakkörénél és tudományos egyéniségénél fogva legalkalmasabb a Pável-ügyben való véleményadásra, miután a Kar már megállapította azt, hogy a Pável által megjelölt tárgykör nemcsak karunk feladatkörébe illik bele, hanem egyetemünkön való művelése országos kultúrpolitikai szempontból is ajánlatos.

         Véleményadásra leghívatottabnak tartom dr. Sztripszky Hiador nyugalmozott miniszteri tanácsos urat, s ő meg is tette kérésemre azt a szívességet (melyért neki hálás köszönettel tartozom), hogy dr. Pável Ágoston tudományos munkásságáról szakszerű és tárgyilagos méltatást adott... Sztripszky Hiadornak itt szó szerint közlött véleményéhez mindenben hozzájárulok, magamévá teszem, s annak alapján javaslom a tekintetes Kamak, hogy Pável Ágoston kérelmét teljesítse...”[15]

Pável Ágoston Délszláv – magyar nyelvi és irodalmi kapcsolatok címmel nyújtott be tehát kérelmet magántanári habilitációra a szegedi tudományegyetem bölcsészettudományi karára. Habilitációs előadását Mátyás király a szlovén irodalomban és népi hagyományban címmel tartotta meg[16].  Sztripszky  1940, május 1-én kelt véleményét teljes egészében közzéteszük. (Vö. Függelék II.)

 
Függelék I.

 

Panykevics Iván, a prágai Károly Egyetem docensének levele Alexander Horákhoz a Szent Adalbert Egyesület elnökéhez*

 

Igen Tisztelt Elnök Úr.

                                              

Prága, 1947. december 17.

 

Már kétszer voltam Nagyszombatban, hogy a Szent Adalbert Egyesületben folytathassam elhúnyt barátom, dr. Sztripszky Hiador kéziratainak rendezését és tanulmányozását. A szünidőben a kéziratokat tartalmilag osztályoztam, s az anyagot három csoportra osztottam: magyar, szlovák és kárpátaljai ruszin vagyis ukrán. Az utóbbi csoport számomra és annak a vidéknek, ahol húsz esztendőt eltöltöttem különösképpen érdekes és fontos. Elhúnyt barátom által művelt szakterületeken, – a néprajz és nyelvészet terén működtem magam is. Ungvári látogatásai idején többször is  eszmét cseréltünk egymással, ezért hagyatéka számomra nagyon kedves és értékes, s a tudomány szempontjából is rendkívül fájdalmas lenne, ha a nagy tudományos értékkel bíró dolgokat sorsára hagynánk. Pedig Pöstyéni prelátus úrtól[17] éppen azt hallottam, hogy ezeknek az anyagoknak vissza kell kerülniük Pestre, ahol Sztripszky hagyatékának legalábbis egy része senkit sem érdekel.

Legfontosabb munkájának az 1906-ban elkészült  „Ruszinok Erdélyben”  c. ukrán nyelvű kéziratát tartom[18]. E dolgozatnak Lvovban, a Sevcsenko Tudományos Társaságnál kellett volna megjelennie, melynek tagja volt a megboldogult dr. Sztripszky Hiador is[19]. Nem tudom, mi okból nem került nyomdába, de e dolgozat tulajdonképpen ma sem veszített értékéből,  s kisebb változtatásokkal ma is megjelentethető lenne. Még 1942-ben kértem barátomat, hogy készítse elő sajtó alá munkáját. Aztán azt konstatáltam, hogy magyar nyelven elkezdte azt újra írni, de csak az 5. oldalig jutott el.

A másik (kéziratos) munkája még 1910 körül elkészült[20], de csak 1918-ben került nyomdába[21] Pomuscsnik v domuvstvi  N. Teodorovicsa z  r. 1791 (=„N.Teodorovics gazdálkodási kalauza 1791-ből”) címmel s, melyet dr. Sztripszky H. 1922-ben eladott az ungvári Proszvita egyesületnek. A dolgozatot besorolták a nevezett egyesület muzeális gyűjteményébe, s ennek megfelelően viseli annak pecsétjét, leltári számát. Nem tudom, mily módon került vissza az elhúnyt kezeihez. Ezen egyesület nevében kérnem kell tehát, hogy a  kéziratot jutassák vissza a Proszvita eperjesi fiókjának filiáljának. Teodorovics eredetije a – Proszvita múzeumában Ungvárott található.

A megboldogult egy magyar-ruszin (ukrán) szótáron is dolgozott, melyet úgy végzett, hogy Boksay-Révay kész szótárának[22] oldalai közé ragasztott lapokra pótlásokat írt be. E kiegészítések csak szakember számára jelentenek értéket, mert iskolai helyesírással tüntette fel a nyelvjárási szavakat. E szótárt alaposan áttanulmányoztam[23].

Egy egész sor gépiratos cikket is találtam[24], melyeknek egy része Ungvárott az okkupáció éveiben megjelent, más részükről viszont nem tudom megállapítani publikálva vannak-e vagy sem. A következő cikkekről van szó:  1., Nazva szela Nelipino  ”Nelipino – Hársfalva falu nevéről”  2., Orosz Idecz  3., A bajka – juhról  4. Borzsava  5. Széljegyzetek szlavisták számára  6. Verőcze és Verecke  7. O biskupovi Olšavském.  A megjelenés kérdésére csak dr. Sztripszky H. özvegye tudna választ adni. A korábbi korszakokból, valószínűleg Sztripszky egyetemi éveiből származik két Kárpátaljára vonatkozó néprajzi tárgyú, ukrán nyelvű kézirata[25].

Külön kötegbe tettem a „Ruszka Krajnyát” érintő dolgokat 1919-ből[26]. Ezt a köteget „politikailag fontos” jelzéssel láttam el. A kárpátaljai ruszinok nemzeti ébredése történetére nézve értékes forrást jelenthetnek.

Két külön kötegbe tettem gyűjtőútjainak jegyzetfüzeteit, melyekben kárpátaljai dalok, valamint történeti jegyzetek is találhatók[27]. Nem volt időm áttanulmányozni őket. Egyéb jegyzetfüzetek a magyar dokumentumcsoportban vannak[28].

Külön ládába tettem a tudományos kartotékját.

Levelezése is ott található[29], mely külön rendezést igényel, amit csak az özvegye tudna elvégezni.

 

Igen Tisztelt Elnök Úr,  arra szorítkoztam csupán, hogy tömören foglaljam össze azt, amit a mintegy háromhetes munkám nyomán konstatáltam. Tekintet nélkül hagytam a könyvtárat, melynek orosz része érdektelen, mivel nagyobb részben tankönyvekből vagy iskolai könyvtárakból kölcsönzött könyvekből áll.

Lényeges okok folytán, többek között a szláv tudomány érdekében fordulok Önhöz, Igen Tisztelt Elnök Úr, hogy őrizze meg a szláv dolgokat számunkra, s tartsa azt Nagyszombatban vagy helyezze el Prágában a Szláv Intézetben, ahol a kutatás számára elérhetőbbek lennének. E kérdés szóbeli eszmecserét is igényelne, ezért nagyon örülnék, ha tervezett prágai útja során, melyről a prelátus úr informált, találkozna velem.

 

 

Nagy tisztelettel maradok,

odaadó híve,  dr. Ivan Panykevics egyetemi docens

 

Prága XIV. 65. Žateckých  17/9.

 

PS.  A máramarosi kéziratos prédikációskönyvet[30] még az elmúlt esztendőben áttanulmányoztam, és megállapítottam, hogy ilyen prédikációk ismertek más kéziratokból is. Dr. Sztripszky a kézirat keletkezését  1665-ra datálja, de nem tudom honnan vette ezt.

 

Függelék II.

 

Sztripszky Hiador véleménye a habilitációért folyamodó Pável Ágostonról* .

 

         Úgy egyetemi hallgató koromban, mint későbben a Magyar Nemzeti Múzeumban töltött szolgálatom idejében hallgatója voltam Margalits és Asbóth professoroknak. Néprajzi irányú működésem magával hozta egyúttal azt is, hogy a szláv filológiának bizonyos részleteit is meg kellett ismernem. Olyan ismerője vagyok tehát a hazai rutén népi életnek és e nép nyelvének, mint dr. Pável Ágoston a vend népének. Ezért hasonló irányú mindkettőnknek irodalmi munkássága is, amely részben a filológiára, részben az etnográfiára terjed ki. Engem az általános szláv nyelvtudományon kívül különösen a vend nép nyelve is érdekelt, mert az összes szláv nyelvek között csak a ruténben s a vendben található az a sajátságos nyelvi jelenség, hogy a szláv nyelvekbéli u.n. o tőhang bizonyos helyzetekben  ü-vé változik. Ez az egy hang hozott engem közelebbi összeköttetésbe úgy Asbóthhal, mint Pávellel s ennek irodalmi munkásságát különösen ezért kísértem kezdet óta figyelemmel.

         Dr. Pável Ágoston a most jugoszláv megszállás alatt lévő Vashidegkut nevű szlovén, helyesebben vend faluban született, amelynek vend neve Cankova. Amiként a faluban és egész környékén, vendül beszélnek,  úgy ő is családjának egyszerű falusi környezetében csak vend szót hallott tíz éves koráig. Igazán magyarul csak a középiskolában tanult meg.

         Származása, anyanyelve, kedvelt tanulmányai és nagy érdeklődése a nyelvek iránt valósággal arra predisztinálták, hogy elsősorban anyanyelvét, majd pedig ezen keresztül a szomszéd szlovén elemnek és a többi délszláv népeknek nyelvét tanulmányozza, majd a fejlődés betetőzésül az északi szláv nyelvekkel tegyen összehasonlító tanulmányokat. Már kisdiák korában végig tanult néhány szlovén, horvát és szerb nyelvtant, szorgalmasan és sokat olvasott e nyelvek irodalmi termékeiből és egykettőre megtanulta a cirill betűket is. Felsőbb gimnazista korában, valamint az egyetemen már nagy lelkesedéssel fordítgatott a délszláv népköltészetből. Ezeket a fordításokat Négyessy László professor a katedráról nyilvánosan is megdicsérte s az ilyen munka folytatására buzdította.

Népnyelvi anyagot már gimnazista diák korában állandóan és tervszerűen gyűjtögetett. Mikor azután felkerült a budapesti egyetemre,  kezdettől fogva szaktárgyain, a magyar és latin nyelven kívül állandóan hallgatta úgy Margalits Ede szerb-horvát nyelvű, mint Asbóth Oszkárnak orosz és összehasonlító szlavisztikai előadásait. Eljárt azonban Melich Jánosnak magyarnyelvészeti előadásaira is,  ezeknek sűrű és érdekes szláv vonatkozásai miatt.  Szláv tanulmányai és az ezekben már korán elért sikereinek érdemei fejében már második tanulmányi évében elnyerte a Mária Terézia-,  a III. évtől kezdve pedig a tanárképzőintézeti ösztöndíjat s ezt tanulmányainak teljes befejezéséig három éven át élvezte.

         Kisebb szláv tárgyú cikkeket, bírálati ismertetéseket már egyetemi hallgató korában írt, Asbótnak buzdítására és irányítására azonban, aki hamar értékelte hallgatójának képességeit, különösen a hazai szlovén és délszláv nyelvek  tanulmányozására fordította legtöbb erejét. Hogy ez a munkálkodása mennyire mélyenszántó volt, legjobban két idevágó munkája bizonyítja. Az egyik az, hogy a Pázmány egyetemen a hazai szláv dialektológia köréből kitűzött pályatételt több száz oldalas nyertes munkában dolgozta ki. Ezt a Magyar Tudományos Akadémia 1909-ben kiadta „A  vashidegkuti szlovén nyelvjárás hangtana” címen. A másik az, hogy professorával közösen végzett kutatások során fényt derítenie sikerült az akkoriban sokat vitatott egyik szláv hangváltozásra:  j > gy > g  és  j > ty > k  (Lásd Asbóth akadémiai székfoglalóját  „ A  j > gy  változás a hazai szlovének nyelvében és a dunántúli magyar nyelvjárásokban). Ez a második tanulmány eldöntötte e hangváltozásról folyt vitát, ehhez pedig az anyag szláv részét teljes egészében Pável Ágoston szolgáltatta.

         Nyertes egyetemi pályamunkáját a Magyar Tudományos Akadémia nemcsak kiadta, hanem 1910-ben a Sámuel-díjjal is kitüntette. (L. Akadémia Értesítő 1910. májusi szám.) Pávelnek ez a munkája alapvető szlavisztikai szakmunka, jelentősége messze meghaladja a közönséges nyelvjárási tanulmányokét. Nem szorítkozik pusztán egyetlen falu hangtanának teljes ismertetésére, hanem azon keresztül szigorú összehasonlítási módszerrel kimerítően ismerteti az egész vend nyelvterület összes nyelvjárásainak hangtanát. Ez az első szlavisztikai szakmunka, amely tudományos alapossággal és  kimerítően foglalkozik a vend nyelvvel és megállapítja a vend nyelv hangtörvényeit és hangjelenségeit. A szlavisztika egész sereg maradandó értékű megállapítást köszönhet neki és ezért nem csoda, hogy Európaszerte a legnagyobb elismeréssel fogadták a szakkörök:  a lengyel Rocznik slawistyczny 1910-i évf. 177-203 lap  27 oldalon,  a Nyelvtudományban pedig az 1910-i évfolyamában terjedelmes tanulmányban ismerteti Asbóth Oszkár. Kisebb terjedelmű kritikák és ismertetések jelentek meg csaknem az összes szláv szakfolyóiratokban, valamennyi kiemeli Pável könyvének elsőrendű fontosságát.

         Pávelnek ez a hangtani szakmunkája azonban nemcsak szláv nyelvészeti szempontból értékes, hanem rengeteg magyar kapcsolata miatt is, amelyekre a szerző lépten-nyomon rámutat. Az ezerszám közölt szókincsi anyag azóta is valósággal kimeríthetetlen kincsesbányája a hazai szlovén nyelvnek. A könyv egyes részeit szószerinti fordításban is publikálták Szlovéniában, adataira pedig azóta is állandóan hivatkoznak külföldön és belföldön egyaránt. A könyv bevezetése a hazai szlovén nyelvjárásoknak első rendszeres osztályozását tartalmazza, függeléke pedig néhány lapnyi fonetikus szöveget ad a szerző népköltészeti gyűjteményéből. Ez utóbbi egyúttal rámutat Pável tudományos érdeklődésének másik körére is, a népi hagyománykincsek szakszerű értékelésére.

         Ezután Pável munkássága mind a két irányban párhuzamosan folytatódik. Egyfelől tervbeveszi a teljes vend alaktan és mondattan megírását és ehhez éveken keresztül gyűjti az anyagot, amelynek kéziratban bemutatott része is olyan gazdag, hogy egy egész élet tudományos munkássága sem tudna talán teljesen kimeríteni és feldolgozni. A vend nyelvű beszélő és kezdettől fogva tervszerűen gyűjtött magyar kölcsönszók anyaga is már igen jelentékeny. Ezeknek első rendszeres feldolgozását magyarnyelvű szakdolgozatában adta.

         A világháború során még két nyelvészeti szakmunkája jelent meg, mindkettő a Nyelvtudományban.

         Az  egyik  „A legújabb vend irodalom nyelve” címen. (1916. évf. 1-127  és 102-116.) Ebben a nagyobb lendületet vett és irodalmivá válni  kezdő vend könyvnyelvnek és a vend népnyelvnek viszonyával foglalkozik, éles szemmel összegezvén a vend népi nyelv megkülönböztető jegyeit és rámutatván a lázas iramú vend nyelvújítás elburjánzott tévedéseire. A Magyar Tudományos Akadémia ezt a munkáját is kitüntetésben részesítette.  (1. Akadémiai Értesítő  1917. évf. májusi száma.)

         Másik munkájának címe „Vend szöveggyűjtemény és az eddigi gyűjtések története”. Ez fonetikus és mindvégig szakszerűen magyarázott népi szövegeket tartalmaz rendkívül gazdag lingvisztikai és ethnográfiai okulásokkal. (Nyelvtudomány 1916. évf. 161-187  és 263-282).

         Közvetlenül a háború után egy kisebb orosz zsebszótárt is adott ki, tisztán gyakorlati használatra. (Lingva kiadás).

A világháború után a szláv területek legnagyobb részét elcsatolták; az összezsugorodott publikálási lehetőségek miatt szláv nyelvészeti irányban inkább gyűjt, mint közzétesz, bár kisebb cikkeivel ezután is még többször találkozunk, főleg saját folyóiratában, a Vasi Szemlében.

         Nyelvészeti tanulmányok mellett már igen korán foglalkozik néprajzi kutatásokkal, valamint magyar-szláv irodalmi kapcsolatok tanulmányozásával. Tervbeveszi, hogy a Hunyadi-dinasztia szerepét a délszláv költészetben egy nagy monográfiában feldolgozza. Ehhez a monográfiához állandóan gyűjti az anyagot, amelynek egyes részeit időközönként különböző folyóiratokban publikálja is. E nemű tanulmányaiból kiválnak a következők:

         "Az Orfeusz monda rokonai a délszláv népköltészetben". Ezt Katona Lajos professzor annyira értékelte, hogy maga mutatta be a Magyar Néprajzi Társaság gyűlésén az Akadémián, 1909 őszén.

         Szibinyáni Jankón és az orfeuszi szerepű szlovén Mátyás-legendán keresztül ennek a tanulmánynak is vannak igen érdekes magyar vonatkozásai. (Ethnographia 1909. évf. 321-340.)

         "A Bankó lányáról szóló széphistória délszláv forrásai" című és az Egyetemes Philológiai Közlöny 1913. évf. 2. számában megjelent tanulmány tisztázza ennek az érdekes tárgyú széphistóriának az eredetét.

         "A Hunyadiak a délszláv költészetben" című tanulmánya Vasvármegye és Szombathely város Kulturegyesülete és a Vasvármegyei Múzeum 2. Évkönyvében jelent meg 1927-ben és röviden összefoglalja a Mátyás királyra vonatkozó különböző délszláv hagyományokat.

         "Nyílt tűzhelyű konyhák a hazai szlovéneknél" című tanulmánya az Értesítő-Népélet 1927. évfolyamában jelent meg. (124-144). Ez az első szakszerű bemutatása a vend konyhának, egész berendezésével és a hozzátartozó szókinccsel. Ezt a tanulmányt a szlovén tudomány is annyira értékelte, hogy az Etnolog 1931-i évfolyamában (125-145) teljes szövegű fordításban tette közé.

         "Az újabb horvát katolikus irodalom" című dolgozata (Magyar Kultúra 1936. évf. 22. sz.) a modern horvát katolikus irodalom keresztmetszetét adja. Ezt teljes horvát fordításban a Hrvatska Prosvjeta 1937. évfolyama is közli.

          Egész sereg kisebb-nagyobb hasonló tárgyú cikkén kívül különösen meg kell említenem Ivan Cankar, a legnagyobb és méltán világhírt szerzett szlovén regényíró két regényének mintaszerű magyar fordítását: 1. Jernej szolgalegény és ő igazsága, 2. Mihaszna Markó és Mátyás király. (Nyugat kiadása.) A fordításokat megelőzi egy a Nyugatban és Napkeletben külön is megjelent irodalomtörténeti tanulmány, amely Cankar egyéniségét és írói munkásságát ismerteti és rámutat különösen a második regénnyel kapcsolatban a Cankar által olyan egyéni felfogásban feldolgozott Mátyás király-legendára. E fordításokról nagyon sok ismertetés jelent meg hazai és délszláv folyóiratokban és napilapokban egyaránt és a legtöbbjének egybehangzó ítélete szerint a fordítás olyan mesterien sikerült, hogy az olvasónak az a benyomása, hogy nem is fordítással, hanem eredeti magyar munkával áll szemben.

         Cankartól több novellát és verset is fordított, megjelentek az Új Magyarság és a Napkelet 1939. évfolyamában s e fordítások közül is kettőben magyar kapcsolatok vannak. (Mátyás király, Ítélet).

         További Cankar- és szerb hősi dalfordításai különböző hazai folyóiratokban várják megjelenésüket.

         Nem volna teljes Pável egyéniségéről és munkásságáról rajzolt képem, ha legalább néhány szóval nem térnék ki Pável egyéb tárgyú irodalmi, szerkesztői és múzeumi tevékenységére is.

         Verses kötetei a szakkritika legnagyobb elismerésével találkoztak és több verse szlovén, horvát és német fordításban is megjelent, sőt a zágrábi rádió műsorán is szerepelt. (1935. jan. 5.)

          1935-ben megalapította a Vasi Szemle című folyóiratot, amely a saját kiadásában immár a 8. évfolyamát futja és mind a belföldön, mind a külföldön osztatlan elismerést és tekintélyt vívott ki magának. A Szombathelyen megjelenő Vasi Szemlében szinte állandó rovata van a magyar-délszláv szellemi kapcsolatoknak és a legnagyobb örömmel kell megállapítanom, hogy ezen kapcsolatokat ápoló cikkeinek igen komoly visszhangja van a délszláv, főleg szlovén sajtóorgánumokban is. A Dom in Svét című kitűnő szlovén folyóirat egyik újabb száma (51. évf. 10. sz.) szintén hosszabb cikkben reflektál Pável cikkeire és szlovén-magyar szellemi kapcsolatokra és végső következtetésképpen utal arra, hogy csak a szellemi kapcsolatok kiépítésével és az egymás szomszédságában élő két nép kölcsönös megismerésével juthatunk el a barátság és a kölcsönös megbecsülés annyira kívánt állapotához.

         A Vasi Szemlével kapcsolatban szerkeszti a "Vasi Szemle könyveit", amelyeknek immár 160 kisebb-nagyobb kötete mutatja azt az óriási kulturális erőfeszítést, amelyet Pável szinte magárahagyottan, de egy nagy kulturális cél és érdek lelkes szolgálatában hosszú évek óta végez. Kisvárosi folyóirat létére is a magyar tudományos élet sok neves emberének munkája jelent itt meg.

         A világháború után, amikor folyóiratainak súlyos anyagi válsággal küzdöttek, belekapcsolódott a Vasvármegyei Múzeum keretében a helyi muzeális munkába is, 1924. őszén elvállalta a múzeum Könyvtárának vezetését, amelynek állományát néhány év alatt különféle akciókkal 12.000 kötetről 30.000-re emelte. 1928-ban elvállalta a néprajzi tár vezetését és a múzeum igazgatását is s ezt a tisztet máig is betölti. Mint a Könyvtár vezetője 1926 óta immár 3 szakkatalógust adott ki majdnem 700 oldalnyi terjedelemben.

         Nem mulaszthatom el annak a megemlítését sem, hogy Pável jugoszláv tudósokkal és írókkal való kapcsolatait a magyar irodalomnak és tudománynak Jugoszláviában való terjesztésére és ismertetésére is igen előnyösen hasznosítja. Ezeknek a kapcsolatoknak legújabb gyümölcse és valósággal koronája Madách Ember tragédiának szlovén fordítása, amelyet egy szlovén íróbarátja az ő biztatására és az ő közreműködésével készített el. Ennek közlését a Dom in Svét fentemlített száma már meg is kezdte. Ebben az irányban Pável tevékenységétől és lelkesedésétől még nagyon sokat várhat a magyar irodalom és tudomány.

         Mindent összegezve, Pável eddigi tevékenységét a következők jellemzik: kiváló és még a szülői házból magával hozott nyelvismeret, éles szem, higgadt kritikai elme, kiváló fonetikai megfigyelés, elsőrendű írói és néprajzi érzék, végül valósággal bámulatraméltó szorgalom. Kiváló érdeme ezenkívül még az, hogy olyan vidéki kisvárosban, amilyen Szombathely, valósággal irodalmi központot tudott teremteni, úgy múzeumi működésével, mint kivált a Vasi Szemlével. Ez a folyóirat ugyanis nemcsak vasmegyei vonatkozású kutatások ismertetésére szorítkozik, a tudomány legkülönfélébb ágazataiban, hanem úgyszólván az egész Dunántúlra, a régi Panonniára is kiterjed. Éppen ezért találkozunk hasábjain a tudományos élet legkiválóbb neveivel, ami azt jelenti, hogy a Vasi Szemle nem egyszerű kis vidéki, nem helyi érdekű folyóirat.

 

Budapest, 1940. május 1.


[1] E helyütt feltétlenül megemlítendő Hodinka Antal, az MTA tagja, aki Thallóczi Lajossal szerkesztette a horvát véghelyek oklevéltárát (1903), tanulmányt készített a bosnyák-gyakovári püspökség történetéről (1898), a magyar honfoglalás szláv kútfőinek összeállítását Vatroslav Jagićcsal végezte (1898).   A 60. születésnapjára szerkesztett tanulmánykötetben ruszin nyelvű dolgozattal tisztelgett (1929) Ferdo Šišić zágrábi professzornak.. Vö. Hodinka Antal emlékkönyv. Nyíregyháza 1993; Udvari István: Hodinka Antal a ruszin történelem kutatója. In. Ruszinok a XVIII. században. Nyíregyháza, 1994. 37-48. Uő: Z isztoriji Pudkarpatszkich Ruszinuv. Uzshorod, 2000. 41-64. Grga Novak: Hodinkához írott, a  Šišić-emlékkönyvhöz kapcsolodó leveleit ld. Magyar Tudományos Akadémia Könyvtár Kézirattára. Ms. 4816/45-48. Hodinkának a  Šišić-emlékkönyvben megjelent  munkája reprintjét ld. Hodinka Antal: Утцюзнина, газдувство и прошлость южнокарпатськыхъ русинув = A kárpátaljai rutének lakóhelye, gazdaságuk és múltjuk c. műve (Budapest, 1923) ruszin nyelvű változatának hasonmás kiadása. Nyíregyháza, 2000, 103-110.

[2] Vö. Magyar Néprajzi Lexikon. V. Bp. 1982.118.; Udvari István -Viga Gyula: Sztripszky Hiador és négy levele Herman Ottóhoz. Herman Ottó Múzeum Évkönyve. XXXVII-XXXVIII. Miskolc, 1999; Udvari István: Sztripszky Hiador a budapesti Néprajzi Múzeumban. Kárpátaljai Szemle. VI. évf. 1998. 3. sz. 22-23.

[3] Vö. Borsa Gedeon: Sztripszky Hiador. A Könyvtáros. IX.1959.4.sz.263-266; Udvari István: Adatok Sztripszky Hiador könyvészeti munkásságáról. Könyv és Könyvtár XX. Debrecen, 1998.

[4] Vö. Magyar Irodalmi Lexikon. III.k. Bp.1965. 284.; Új Magyar Irodalmi Lexikon. III.k. Bp. 1994.2023.

[5] Elhalálozásáról a hazai tudományos folyóiratok közül csak a Magyar Nyelv emlékezett meg: „Alapító tagjaink közül elhunytak... Sztripszky Hiador ny.miniszteri tanácsos, folyóiratunk érdemes munkatársa.” MNy. 42: 88.

[6] Vö. Udvari István:  Adatok Sztripszky Hiador késői alkotói korszakához. Magyar szavak szótára lengyelek részére (1939); Vörösmarty Mihály: Szózat c. költeményének ruszin fordítása. Banczerowski Janusz (szerk.):Hungaro-Polonica. 1998-1999. Bp. 2000. 361-377.

[7]  Az Erdélyi Múzeum, az Erdély és Erdély Népei című periodikák rendszeresen közöltek földrajzi neveket. Vö. pl. Kelemen Lajos: Erdélyi határ -és helynevek. Erdély Népei. IV. évf. 1901. 2.sz. 26-31.

[8] Sztripszky Hiador: Hdi dokumenti sztarsej isztoriji Podkarpatszkej Ruszi? O mezsevich nazvanyijach. [Hol találhatók a Kárpátaljai Ruszinföld legrégibb történetének forrásai. A határnevekről]. Uzshorod, 1924. Sztripszkynél a mezsevije nazvanyija (= határnevek, helynevek) a ruszin chotarnije nazviszka (= határnevek, helynevek)  kifejezés orosz megfelelője, mely alatt makro -és mikrotoponimiai anyag értendő. Ld. az e művében többször szereplő szinonimikus kifejezést:  chotarnija ili mezsevija nazviszka. A mezsevija nazvanyija szakszót helynév jelentésben Sztripszkytől átvette a kárpátaljai ruszinok orosz származású kutatója, Alekszej Petrov is. Vö. Karpatoruské pomistní názvy. Karpatorusszkija mezsevija nazvanyija. [Kárpátorosz helynevek] Praha, 1929; Vö. MNy.39: 386.

[9] Ld. Sztripszky Hiador névtani munkássága. MNy. 95: 412-418.

[10] A katolikus szlovákok 1870-ben alakult egyesületéről ld. Hadrián Radvani: Bibliografia výdaní Spolku Sv. Vojtecha. 1870-1994. Trnava, 1996; Vojtech Strelka: Panteón dejatel’ov Spolku Svätého Vojtecha v Trnave. Trnava, 1995.

[11] Erről ld. Szent Adalbert Egyesület Irodalmi Levéltára. Nagyszombat-Trnava. Fasc. 221. Fol. A. č.4.; Fasc. 483. č 337.

[12] Ld. Ivan Panykevics levelét Alexander  Novákhoz. Fasc. 221. Fol. A. č 4. A cseh nyelvű levelet magyar fordításban függelékként teljes egészében közzétesszük.

[13] Vö. Udvari István: Adatok Sztripszky Hiador munkásságáról. Könyv és Könyvtár. XX. 1998. 67-97.

[14] Lelőhelye: Szent Adalbert Egyesület Irodalmi Levéltára. Nagyszombat-Trnava. Fasc. 416. № 9.; Fasc. 416. №7.[Az elősző részleteit betűhív átírásban közöljük].

 

[15] A habilitációs eljárás anyagát a Csongrád Megyei Levéltár (Szeged) őrzi. Jelzete: 117/40.41. Ezúton köszönöm meg H.Tóth Ilona levéltáros segítségét, aki a dokumentumot rendelkezésünkre bocsátotta.

[16] Erről részletesebben ld. H.Tóth Imre: Pável Ágost. 1886-1946. In. Pável Ágoston: A szlovén irodalom vázlatos áttekintése. (Történelmi áttekintés). Szeged, 1976. 61-62.

* Lelőhelye: Szent Adalbert Egyesület Irodalmi Levéltára. Nagyszombat-Trnava. Fasc. 221. Fol. A. № 4.         A cseh nyelvű levelet fordította, jegyzetekkel ellátta: Udvari István.

[17] Pöstyényi Ján (1891-1980)  1920-1945 között  a Szent Adalbert Egyesület igazgatója.

[18] A Ruszinok Erdélyben c. dolgozat Sztripszky hagyatékában ma nem lelhető fel. Sztripszky kéziratát  lelőhelyre történő utalás nélkül Panykevics több dolgozatban is idézi, egy dolgozatának tárgyát pedig Sztripszky kézirata képezi. Vö. Panykevics Iván: Szemihorodszke paramijne csitannya pro pimsztu Jaroszlava na Szvjatopolkovi za ubittya Borisza is Hliba. (=Erdélyi parémia (szentírási olvasmány) Jaroszlav bosszúállásáról Szvjatopolkon Borisz és Gleb meggyilkolásáért.) Slavia. Praha, 1949. 1-2. sz. 86-99. Ld. még pl. Panykevics, I.: Ukrajinszko-bolharszki movnyi zvjazki v Szemihorogyi. (=Ukrán-bolgár nyelvi kapcsolatok Erdélyben). Slavia. 1955. 2-3 sz. 211-240.

[19] Az erdélyi ruszinokról c.cikkének kéziratát Sztripszky 1906 október 14-én küldte el Volodimir Hnatyuknak, a cikket azonban megfelelő szótárak hiányában nem tekintette lezártnak s zárófejezetet tervezett hozzá a bessenyők viszonyáról a ruszinokhoz. Vö. Tkacsov Szergij: Liszti Hiadora Sztripszkoho do Volodimira Hnatyuka. In. Slavica Tarnopolensia 6. Ternopil, 1999. 146.

[20] A kézirat nem található meg  Sztripszky hagyatékában.

[21] A magyar nyelvből Ungvár környéki ruszin népnyelve fordított gazdálkodási tanácsadót Sztripszky egy a népnyelven alapuló ruszin nyelvemlékek jelentőségét  hangsúlyozó alapos tanulmánnyal és szótárral kívánta közreadni, de az nem jelent meg, csupán korrektúra példányainak részei őrződtek meg. Vö. Csucska P.P.: Zakarpatoukrajinszka pamjatka naukovo-populjarnoho sztilju kincja XVIII. szt. Zapiszki naukovoho tovarisztva. 4-5. Prjasiv, 1977. 135-166.

[22] Vö. Boksay Emil - Révay Gyula - Dr. Brascsajkó Mihály: Magyar-ruszin szótár. Ungvár, 1928.

[23] A szótár Sztripszky hagyatékában nem lelhető fel. Külön vizsgálandó, nem került -e át a Szent Adalbert Egyesület könyvtárába.

[24] A Panykevics által felsorolt gépiratos cikkek egyike sem található meg Sztripszky hagyatékában.

[25] Egyik kézirat sem lelhető fel Sztripszky hagyatékában.

[26] A Panykevics által jelzett külön köteg a hagyatékban nem lelhető fel. A Ruthenica 1919 dossziéban egyetlen egy 1919-ben keletkezett dokumentum, egy hangversenyre szóló magyar-ruszin kétnyelvű meghívó található. Vö. Szent Adalbert Egyesület Irodalmi Levéltára. Nagyszombat. Fasc. 270. Fol. 6.

[27] A hagyatékban nem lelhetők fel.

[28] Megőrződött pl. az RMK hat gyűjtőfüzete. Vö. Fasc. 259. Fol.  A. № 1; a székely út vásárlókönyve 1902-ből; egy erdélyi gyűjtőfüzet szintén a század elejéről. Vö. Fasc. 263. Fol. A.; négy kisméretű iskolai füzetbe írt ún. daloskönyv a XIX. század végéről. Vö. Fasc. 270. Fol. A.  A tulajdonosok ill. lejegyzők nevei: 1. Fülöp József bözödi lakos Udvarhelyszék és székelykeresztúri járásbeli lakos (1902); Kovács Béla Bereg vármegye, Rákos (1892); Fóris Mihály Marosvásárhely (1876); Borporal Kuri János Havacstő (1896).

[29] Sztripszky hagyatékában Nagyszombatban csak kevés levél található, melyeknek zöme szlovák nyelvű.

[30] Ignatij pap prédikációi bőrkötésben megtalálhatók Nagyszombatban. Vö. Fasc. 254. Fol. A. №. 6. A máramarosi kéziratos prédikációskönyvet a Kárpátaljai Tudományos Társaság irodalmi hetilapjában Sztripszky rövid ruszin nyelvű közleményben ismertette. Vö. Szobornyik iereja Ignatija (okolo 1660). Literaturna negyilja. III. évf. 1943. № 13. 149-153.

* Lelőhelye. Csongrád Megyei Levéltár. Szeged. Jelzete: 117/40.41.