Koi Balázs, Tiszabezdéd személynevei (a református egyházi anyakönyvek alapján) 1766 – 2000. Magyar Névtani Dolgozatok 197.

Nyíregyháza, 2005. 181 oldal.

A közelmúltban jelent meg Koi Balázs főiskolai docens könyve a Szabolcs Zemplén és Ung vármegyék találkozásánál a kisvárdai járásban fekvő Tiszabezdéd község református névanyagáról. A szerző témaválasztása személyes motiváción alapul – ősei (szülőfaluja) vezeték-, – kereszt – és ragadványnevei, azok helyesírása, a bezdédi névadás motivációi, divatjelenségei, a névegész etimológiája, nyelvi ritmikája, az ikrek névadása, a törvénytelen gyerekek, s ma a falu egyharmadát alkotó cigányok nevei, régóta foglalkoztatták. Szintézise kitűnően illeszkedik a magyar személynévadásra vonatkozó történeti kutatásokba, hozzájárul a szűkebb és tágabb régió névtani vizsgálataihoz.

A tiszabezdédi temetőben talált, kereszttel, pávával és sárkánymotívumokkal díszített honfoglaláskori tarsolylemez révén a település nevét egyébként a legtöbb történeti és művészettörténeti összefoglalásban megtalálhatjuk. A honfoglaló őseinktől megtelepített falu ma is életképes, alig van elvándorlás, népessége lassú mértékben emelkedik.

Feltétlenül megemlítendő, hogy Koi Balázs monográfiája a Magyar Névtani Dolgozatok sorozat 197. darabjaként jelent meg. Az ELTE Magyar Nyelvtudományi Intézet Névkutató Munkaközössége által gondozott nemzetnevelő, nemzetépítő, nemzetpolitikai szempontból is figyelemre méltó, a magyar identitást elsőrangúan erősítő sorozat utolsó szabolcs-szatmár-beregi vonatkozású kötete N. Fodor János tollából jelent meg 2002-ben a kisvárdai járás 1560-ban összeírt családneveiről. Önmagában is jelentős, hogy a Hajdú Mihály professzor által életrehívott és éltetett sorozatnak a rövid két és fél év alatt 27 további kötete jelent meg. N.Fodor János említett feldolgozásában megtaláljuk a bezdédi családneveket is. Az egyházi anyakönyvektől több mint 200 évvel korábbi összeírásban is ott találjuk: a Koi Balázs által is adatolt Berencsi, Bíró, Demjén, Forró, Kiss, Koi, Kovács, Kőris, Kőrösi, Papp, Sándor, Sütő, Szabó stb. családneveket, ami a népesség jelentős részének stabilitását tanúsítja. Így is van, Felső-Szabolcs falvai a kisvárdai vár védelmében viszonylag békésen átvészelték a török hódítások korát, míg a vármegye déli járásai, a nádudvari és dadai járások települései elnéptelenedtek. A török kiűzését követően e járásokban a népsűrűség a bácskait sem érte el. A felső-szabolcsi népesség stabilitása a névanyag magyar jellegét is biztosította. Ami a tiszabezdédi családneveket illeti, Koi Balázs az általa vizsgált korszakban 546 félét talált, amelyek mintegy tízezerszer adatolhatók. A leggyakoribb családnév a Koi, mely 842-szer fordul elő. Ezt követik a Daku, Nagy, Battyányi, Balogh, Pokol, Varga, Rácz, Orgován, Lakatos, Kertész nevek. A családnevek közül 69 csupán kétszer adatolható a bezdédi anyakönyvekben, 230 pedig csupán egyszer. Az 546-féle családnevet a szerző eredet és jelentéstani szempontból vizsgálja. A magyar családnévrendszernek megfelelően Tiszabezdéden is a közszói alapú nevek aránya a legnagyobb, jelentős számban vannak még képviselve a hely - és településnévi valamint a keresztnévi eredetű nevek. Az idegen eredetű nevek száma, illetve aránya viszonylag alacsony, melyek többsége ruszin, szlovák, lengyel eredetű. A családnevek eredet - és jelentéstani csoportosítását a szerző nagy szakértelemmel és korrektséggel végezte. Megjegyzem, a szláv eredetű családnevek közé a személynévi eredetű családneveket nem sorolta be, pl.: Fedor, Iván, Vaszil. A Czuri családnév valószínű keletszlovák keresztnévből való; a Rakoncza inkább köznévi eredetű, a Vaskó és a Lizák ruszin eredetű.

Nyelvföldrajzi meggondolásokból az Adu, Pribula, Czap nevek a ruszin eredetűekhez is sorolhatók. A családnevekről szóló fejezetet gyakorisági mutató, betűrendes adattár zárja, mely többek között jelzi az adott név első előfordulását is. Csak sajnálhatjuk, hogy ezek alapján a szerző a különböző idősíkokban nem követte nyomon a családnevek előfordulását, melynek alapján képet nyerhettünk volna a stabil bezdédi nevekről. Igaz, az összeállításból kiderül, hogy a leggyakoribb nevek mindegyike adatolható már a XVIII. szászadból, többük pedig a XVI. századból is.

A szerző kitűnő fejezeteket szentel a keresztneveknek. Vizsgálja a női és férfi keresztnevek számát, arányát, a nevek gyakoriságát, a névdivatot; a második, harmadik keresztnevet stb. 1766 és 2000 között Bezdéden több mint 7200 a névelőfordulások száma, melyen 56 férfi és 91 női keresztnév osztozott. Elgondolkodtató az adat, mely szerint a női nevek száma csak a XX. században haladta meg a férfiakét. A községben leggyakoribb férfinév a János, ezt követte az István. Koi Balázs bezdédi adatai összhangban vannak egy tágabb régió névdivatjával. A XVIII. században Felső-Magyarország mindegyik népénél (ruszin, szlovák, gorál (lengyel), német) a János volt a leggyakoribb keresztnév. E jelenségben a közép-európaiság, az egységes Kárpát-medencei mentalitás egyik megnyilvánulását látom, olyan vonást, mely összeköti az évszázadok óta együtt élő népeket. A magyar többségű közösségben Abaújtól Máramarosig az István követte a János nevet. /Vö. Udvari István: A Mária Terézia korabeli úrbérrendezés szlovák nyelvű kéziratos forrásai. Szepes és Zemplén vármegyék. Vasvári Pál Társaság Füzetei 15. Nyíregyháza, 1996.

Bezdéden a leggyakoribb női keresztnév az Erzsébet, melyet a Borbála követ. Feltűnő a leggyakoribb magyar női keresztnév a Mária ritkasága, mely a faluban csak a nyolcadik helyen áll. E tény önmagában is rávilágít a református és katolikus névadás különbségeire. A görög katolikusok között elterjedt Anna keresztnév is ritka a községben.

A szerzőnek sok munkája fekszik az egyes időszakban szereplő új nevek és az eltűnt nevek kimutatásában. Bezdéden 1976-2000 között 42 új női név jelenik meg, pl. Dalma, Eliza, Evelin, Fanni, Izolda, Natasa, Szabina, Zsanett stb. Ez időszakban viszont nem szerepelnek már az ilyen nevek, mint Elza, Etelka, Lenke, Piroska stb.

Koi Balázs vizsgálja a keresztnevek helyesírását, s többek között megállapítja, hogy a magánhangzók hosszúságának jelölésében sok következetlenség figyelhető meg. Hozzátehetjük, ennek egyik oka nyilvánvalóan abban rejlik, hogy az északkeleti magyar nyelvjárások nem ismerik a felső nyelvállású hosszú magánhangzókat.

Végezetül megállapíthatjuk, hogy Koi Balázs könyve kiemelkedik a hasonló tárgyú és tematikájú művek köréből, a kötet méltó hozzájárulás a hazai névtani kutatások eredményeihez, a Felső-Tiszavidék és Tiszabezdéd község névtörténetéhez.

Dr. Udvari István,

az MTA doktora, tanszékvezető egyetemi tanár