Takács Péter – Udvari István:

Adalékok Trencsén megye vásáraihoz és a Trencsén megyei lakosság 18. század végi vásározási szokásaihoz

Trecsén megye a történeti Magyarország földrajzilag egyik legzártabb táj- és közigazgatási egysége volt. A Beszkidek, a Machnács, a Facskó, a Nachlate, a Kicsera, a Biada, a Vincov, a Magura, a Sztocha, a Roszudec, a Pupor és a Bukovie gerincvonulatai több-kevesebb pontossággal képezték a megye határait. Az említett hegyek Délkeletre, Délnyugatra, Nyugatra és Délre lejtő kapaszkodói, lankái, dombos hátságai alkották azt a magaslati völgyet, vagy hátságot, amelynek majdnem mértani közepén – Keletről érkezve, majd egy erős, majdnem hajtű–kanyar után – előbb enyhén Délnyugatnak, majd Délnek tartva, sebes vágtával végigrohant a Vág, felfűzve két partjára a megye majdnem minden számottevő települését. Ezt a gyöngyfűzért egészítette ki a Beszkidekből érkező Kisuca, amely Zsolnánál szakadt a Vágba. A Kisuca és a Vág gyűjtötték fel a hegyekben eredő sok–sok Keletre és Nyugatra folyó patakocska, ér és forrás vizét is.

            Az általunk vizsgált időben mindkét folyó – a Vág is, a Kisuca is – fát, faárut, sót, gabonát, háziipari termékeket, egyéb árut hordozott a hátán. Tulajdonképpen ez a két folyó alkotta Trencsén megye fő közlekedési ütőerét, amellett, hogy energiáit fölösen használták mindkettőnek malmok, fűrészek, kallók hajtására is.

            A trecséni zárt fennsíkról a megye lakóinak Nyugatra, Északra és Északnyugatra, a Jablonkai–hágón át Morvaországba és Sziléziába volt kijárásuk, a Vág mentén Turóc megyébe Keletre, s Délen, ugyancsak a Vág mentén, Nyitra vármegyébe, s azon keresztül a Magyar Királyság többi vármegyéjébe. Mintha a természet képezett volna saját jószántából egy hatalmas várat két nagyobb és néhány apróbb kapuval a világra, hogy védje a bentlakókat hadaktól, a világ és a természet vad erőitől, egyéb zavaró körülményeitől.

            Ez a zárt természeti adottság volt az oka annak is, hogy Trencsén megye közigazgatási határai nem sűrűn változtak. Nyugati és északi határa országhatár is volt. Morvaországot és Sziléziát választotta el a Magyar Királyságtól. Keletről Árva és Turóc megye határolta, Délkeletről és Délről Nyitra megye. Ez utóbbinak a javára a 19. század első harmadában Trencsénnek le kellett mondania Vágújhelyről és környékéről. Ezt a területi változást kivéve, a megye természetes határai azonban ellenálltak a főispánok, földbirtokosok, diéták szeszélyeinek, s őrizték a változtathatatlanságot. A Trencséni hátságot körbeölelő hegygerincek védték, edzették és egészségesítették a törvényhatóság lakóit./1/ Meg is szaporította ez a védelem a lakosságot. Tatár, török nem kedvelte ezt a tájat. Thököly és Rákóczi hadai meg–meglátogatták ugyan, de hosszan nem időztek itt, mert a megyének se bora, se búzája nem volt annyi, hogy hadakat hosszabb maradásra bírjon.

            Alighanem az elmondottaknak volt köszönhető, hogy ez a 4620 km² nagyságú, hegyekkel bőven tarkított vármegye az 1787-es népszámlálási adatok szerint 217 028 embert táplált, - négyzetkilométerenként 46,9 lakost, akkor amikor az ország egészének a négyzetkilométerre számított népsűrűsége csak 29,4 volt. Csak Nyitra megyében éltek sűrűbben. Ott 1 km²-re 50,3 lakos jutott, mindenütt máshol az országban kevesebb. Később majd ez az arány a polgárosodás hatására - és az urbanizáció következtében - jelentősen megváltozott, de a 18. század utolsó harmadában ez a demográfiai átrendeződés még nem érzékelhető.

            A II. József korabeli népszámláláskor Trencsén megyében 1 szabad királyi városban, 19 mezővárosban, 397 faluban és 6 prédiumon, 34 943 házban, 39 814 családban 217 028 lakos élt, akik közül 42 135 volt a házas férfiak száma./2/ Az említett számsorok sejttetni engedik, hogy itt-ott még a nagycsaládi együttélés keretei sem bomlottak fel.

            A népesség között a népszámláló biztosok találtak 204 papot, 2995 nemes férfit, 53 tisztviselőt, 2140 magát polgárnak valló családfőt, 13 877 parasztot és 22 911 zsellért. A most itt  megemlítettek mellett élt a vármegyében 1338 zsidó is, akiknek a száma éppen ekkoriban kezdett rohamosan gyarapodni./3/

Trencsén megye már ekkor túlnépesedett volt. Ez a zárt, hegyes régió alig-alig tudott az 1787–ben megszámláltnál több lakost eltartani, bár a lakosság – a nagyarányú migráció mellett is – tovább szaporodott az úrbérrendezést és népszámlálást követő évtizedekben. A népesség viszonylag magas száma, és további szaporodása olyan jellemzőket, gazdasági-, társadalmi mentalitást alakított ki - már az általunk vizsgált korszakra -, amelyre érdemes a történészeknek és néprazosoknak is odafigyelni. Egyrészt a népesség gyarapodása, másrészt a modernizáció hiánya, harmadrészt a természeti viszonyok megélhetést nehezítő jellemzői, a mezőgazdaság alacsony termelékenységi szintje szegénységre kárhoztatta, ugyanakkor hallatlan szorgalomra és találékonyságra kényszerítette Trencsén megye lakóit. Mielőtt erről bővebben szólnánk, érdemes egy pillantást vetni arra, miként alakult ennek a 4620 km² – nyi területnek, a benne foglaltatott 1 szabad királyi városnak, 19 oppidumnak, 397 falunak és 6 prédiumnak a lakosság-száma a magyarországi polgári forradalomig.

Trencsén megye népessége 1787 – 1847 között/4/

Év	Házak száma	Családok száma	Lakosság száma	Mezőváros	Falu	Puszta
1787	34 943	39 814	217 028	19	397	6
1805			245 674	19	387	11
1828	34 993		281 555	19	411	47
1847			280 324	19	400	23

A települések számának változása, a lakott puszták és diverticulumok gyarapodása, a népesség számának hatvanezer körüli növekedése - változatlan természeti és technikai feltételek mellett - csak az emberi szorgalom fokozásával, és a szegényedés felvállalásával volt lehetséges. A természet kínálta minden lehetőséget meg kellett ragadni ahhoz, hogy a lakosság megélhetése biztosítható legyen. A termelés és zsákmányolás, a legeltetés és a gyűjtögetés, az erdőélés és a háziipari tevékenység legváltozatosabb formáit kellett megtanulniuk a zord vidékű trencsénieknek, és a megszerzett, házilag elkészített javakkal rendszeresen vásározni kellett, útra kellett indulni, vásárról vásárra járni, s messze vidékeken munkát vállalni fiatal kortól annak, aki önmagát, családját el akarta tartani.

            Tanulmányunk a megye vásárairól és a trencséni lakosság vásározási szokásairól szolgáltat adalékokat, de ahhoz, hogy megértsük azt a nyüzsgést, szorgalmat és a vándorlásnak azt a kényszerét, ami jellemezte a Trencsén megyei lakosokat, néhány adattal jellemeznünk kell azokat a természeti viszonyokat, amelyek a vasút és a gőzgép megjelenéséig a természethez való szoros alkalmazkodásra és a tájjal való szimbiózisra kényszerítették a megye népességét. Ezúttal nem a természet- és történeti földrajz tudományos eredményeire építünk, mert az írni-olvasni is alig tudó jobbágy-lakosság inkább élt a hagyomány útján átöröklődő és a hétköznapi praktikum kikényszerítette adottságokkal és lehetőségekkel, semmint a tudományos eredményekkel.     Megítélésünk szerint a 19. századi modernizációt megelőzően egy-egy régió embereinek a                  létezése szempontjából legalább annyira fontos volt az általuk meglakott, tapasztalati úton megismert  mikroregionális tájbeli jellemzők felhasználása, kisajátítása, mint a tudományos kutatás eredményeinek felhasználása. Jól tudta ezt a korabeli közigazgatási apparátus is, ezért faggatták az úrbérrendező biztosok olyan serényen a megvallatott jobbágyokat, zselléreket a falvak határában és a környéken fellelhető tájbeli jellemzőkről, az erdők, a legelők, a nádasok, a halászó és csíkászó vizek világáról, a munkaalkalmakról, fuvarozási lehetőségekről, vásározási szokásaikról.

            A Mária Terézia-féle úrbérrendezés alkalmával Trencsén megyében is megvallattak minden úrbéres közösséget. A központilag megszerkesztett 9 kérdés, és a nagyedik kérdésnek a falvak haszonvételeire és káraira vonatkozó alkérdései - amennyiben komolyan megválaszolták az úrbéres communitások tagjai - majdnem teljes képet rajzolnak a lakosság életmódjáról, gazdálkodásáról, megéhetésének forrásairól, de azokról a nem szokványos paraszti tevékenységekről is, amelyek a szántóföldi növénytermesztés és az ahhoz szorosan kapcsolódó állattartás mellett jövedelmet hoztak a paraszti és a kisnemesi családoknak. Különösen oda kell figyelnünk ezekre a szántóföldön kívüli haszonvételi lehetőségekre olyan térségben, mint Trencsén megye, ahol a természetföldrajzi viszonyok nem mindig kedveztek a hagyományos paraszti gazdálkodásnak. Mi ezúttal ezeknek a vallomásoknak a nyomán kíséreljük meg felvázolni azokat a jellemzőket, amelyek Trencsén megye lakóinak az életét meghatározták./5/

Trencsén megye szántható földjeinek a talaja nem volt rossz minőségű, de a túlnépesedett vármegye jobbágy-háztartásai nem rendelkeztek kellő mennyiségű szántófölddel, s a hegyek között gyakorta meg kellet elégedni az elvetett mag két-háromszoros hozamával./6/ A mostoha időjárási viszonyok miatt északon és a magasabban fekvő aprócska völgyekben csak a hajdina, pohánka, zab termett meg./7/

            A Vág völgyében általános volt az árpa és rozs termesztése, s mindkét kalászos terméséből a szeszfőzés. A falvak sora kapott az idők folyamán földesurától egész évre szóló pálinkafőzési és árusítási engedélyt, és a 18. századra megszaporodtak a szeszfőzők is. Trencsén volt az a megye, ahol leghamarabb elterjedt a krumpli termelése, s ez az egyik fő tápláléka lett a megye lakosságának./8/ Búzát azonban csak Trencsén és Beckó környékén vetettek a jobbágyok. Trencsén és Beckó lakossága bő áldásban részesül – állította Magda Pál, s “ahol a kevéske térséget szántás-vetésre használják, nem marad jutalom nélkül a munkás fáradtsága”, de “nagyobb része a lakosoknak kénteleníttetik a gabonába való fogyatkozást a kézi szorgalamtosságnak más nemeivel kipótolni."/9/ Hasonlóan vélekedett Fényes Elek is, aki mindenekelőtt a gyümölcsös kertek bőségét, a kerti vetemények sokaságát dicsérte, miközben egyes vidékek szegénységét jellemezve azt állította, hogy különösen az északabbra lévő falvak népességének a tápláléka kenyér helyett a krumpli, a káposzta és tej./10/

            Gyümölcsöskertje valóban sok volt Trencsén megye lakóinak. Alig akadt olyan trencséni falu, ahol ne említették volna, hogy szilvásaik vannak. Sok település lakói büszkélkedtek alma-, körte-, diófával is. Máshol a mogyorót emlegették. Egyeseknek csak a háznál, másoknak a mezőben is volt gyümölcsfájuk. Klucsó lakóinak például “a házak körüli kertekben szilvások vannak és más gyümölcsök, a határban pedig körtések.” Alsó- és Felsőlieszkó, Lisza, Liszica, Csuklász, Missen, Alsómostenec, Nemeslieszkó, Nemesmitic, Orlove, Petrovic, Pocsarova, Podhragy, Psurnovic, Szetyechov, Szlopna lakói és mások vallották szerényen, hogy “ha a Jó Isten termést ad”, szépen pénzelnek az almából, körtéből, dióból, s hogy főzik a lekvárt a szilvából vagy éppen aszalják azt, és hordják messzi vidékekre árulni. Beckó és Hoscsena lakóinak “jó mogyorósaik vannak, melynek terméséből hasznuk van, úgy a mogyoró abroncsokat is jó haszonnal” adják el./11/ Szőlőskertjük van többek között Lieszkó, Melcsics, Vieszka, Révfalu, Vágújhely lakóinak, ahol a helybeliek és távolabbi vidékek lakói is kaptak pénzes munkát.

            Az időjárás mostohasága, a hegyi falvak szűk, nyomásokra sem osztható mezeje, az erdők és erdei legelők viszonylagos bősége, a vadon termő és ültetett gyümölcsösök sokasága önmagában sem volt elég a lakosság megélhetésének biztosításához. Ezért fábrikákra, mestermívekben való jártasságra, háziipari tevékenységre, kereskedelemre, kupeckedésre, messze vidéken vállalt munkára kellett vetemedniük a trencséni lakosoknak, hogy életük eltengetése mellett adójukra és egyéb kiadásaikra megszerezzék a szükséges pénzt. A Mária Terézia-féle úrbérrendezéskor kivett parasztvallomásokból egy sokszínű, a megélhetés okán roppantul gazdag tevékenységű élet tárul elénk, melyről korántsem mondhatjuk el, hogy tipikusan a szántó-vető foglalkozású paraszti munka dominanciája jellemezte volna Trencsén megye lakosságát. Zlatócon át, Alsószucsán keresztül Hrabovkáig hallgathatjuk a korabeli lakosokat, akik egybehangzóan vallják, hogy ”gabonát nem adunk el, mert abból nekünk, magunknak is kevés terem, így apróbb dolgokat, baromfit, tojást stb… adunk el" adóink és egyébb szolgáltatásaink teljesítése okán. A saját határ hasznosítása mellett: szántás-vetés, legeltetés, erdőélés, zsákmányolás, gyűjtögetés mellett dominanciát élvezett Trencsén megye lakói körében a háziipar és a Vágon való munkálkodás.

            A Vág nemcsak a legnagyobb folyója, legfontosabb kereskedelmi útvonala is volt a megyének, lefelé úsztatva a megye termékeit, kincseit, a lakosság szorgalmának eredményeit, faárut, rönkfát, gyümölcsöt, háziipari készítményt, agyagedényt, bőrárut; felfelé vontatva a sót, gabonát, mindent-mindent szállítottak rajta, s alig akadt Trencsén megyei település, amelynek lakói meg ne említették volna közelségét, távolságát, hasznát avagy kárát. Életében alighanem minden trencséni embernek volt valamiképpen köze a Vághoz. Vagy evezőre szegődött, vagy kereskedett rajta, vagy termelt és vásárolt gabonáját őröltette a rajta forgó vízimalmokban, vagy kallózott, csapózott az ott forgó malmokban.

Savcsina lakói szerint "a Vágon evezősködnek, kereskednek, főleg fenyőfával esik jó kereskedés". Kissztankóc úrbéresei szinte sajnálkoznak, hogy nem élhetnek a Vág hasznával: "Ha értenénk hozzá, a Vágon az Alföldre járhatnánk". Révfaluban "egyesek kereskednek, mások evezésre szegődnek" a Vágon. Csütörtökön a Vágban áztatják a kendert, az alsókocskóciak "onnan a fát bármikor, bármennyit olcsón és könnyedén beszerezhetik", a nósziciaknak "alkalmuk van tutajokat vásárolni, s a tutajokon gyümölccsel kereskedni". A klucsóiak szerint falujukhoz "közel folyik a Vág folyó, ahol kereskedést lehet folytatni, elszegődni evezésre, aki ért hozzá, s fenyőfát könnyen el lehet adni". Ne soroljuk tovább az egybehangzó dicséreteket, vagy sajnálkozásokat, mert ilyenek is elhangzottak, főleg akiktől távolra esett a Vág, avagy a rossz utak miatt nem élhettek hasznával.

            A hajózás, kereskedés, favásárlás mellett a Vág nagy haszna volt, hogy a búzát, a rozsot, tehát a kenyérnek valót majdnem minden falu lakói a Vág forgatta malmokban őröltette, vagy a Kisucán, esetleg a Vágba ömlő patakokon. Mintha nem is ismerték volna a szárazmalmot, szélmalmot, ilyenekről Trencsén megyében sehol nem tettek említést a lakosok. Az őrlő malmok mellett legfontosabbak a fűrészmalmok voltak. Ilyet is sokat hajtott a Vág vize. Horenic lakói vallották: "Két urasági malom van, mindkettő mellett fűrész" is. A dohnányiaknak maguknak volt határukban egy fűrészük. A viszokaiak is büszkélkedtek: "Van fűrészünk, deszkafürészelésre". Schavnik, Kisudicsa, Hvoznica lakói hasznára is volt fűrész, ahova "fát adnak felvágni deszkának". Veszka és Bezdedó, Precsin és más falvak lakói is megemlítik, mint fontos haszonvételi forrásukat a Vágon lévő urasági vagy saját fürészmalmaikat. Részben a Vágon lévő fürészmalmokkal, a folyón vásárolt fával, a Kisucán és a Vágon úsztatható tutajokkal kapcsolják össze fafaragó tevékenységüket Dobrasov, Timoróc, Sztaskov, Upohlav, Felső- és Alsókocskóc lakói, akik közül ”egyesek karót, cölöpöket s egyebet készítenek", másoknak "edényekre való fájuk van", s néhol a "jobb gazdák faedényekkel kereskednek", megint mások "szerszámoknak való fát" vesznek és azt dolgozzák fel. Kisbicsében a lakosok "bodnárok, kádárok, mindenféle faárut készítenek". Beszterce-Podhragyon is sok iparos, főleg fafaragó ember él, "így bodnárok, kádárok", akik a Vágon vásárolják a fát, és "az abból készített edényeket a Vág mentén, lejjebb eladják". A Kisbicsén élő bodnárok, kádárok is "mindenféle faárut készítenek, melyet a Vág mentén adnak el". Szrnye lakói egyéb haszonvételük mellett "talicskákat is készítenek", amelyekhez a "bükkfát 1 forintért vagy többért veszik".

            A Vágon való fuvaroskodás, kereskedés, faúsztatás, favásárlás, és az ezzel is összefüggő fűrészmalmok, fafaragás, szerszám, edény és talicska-készítés mellett külön haszna volt a lakosoknak, főleg a juhtartó gazdáknak a Kisucán és a Vágon található posztókallókból, ványolókból és posztóhengerlők biztosította munkákból, illetve az így gyártott háziipari készítményekből. Zariecs, Veszka és Bezdedó, Pruzsina, Viszoka, Broniscse, Puchó, Bán és Puchó-hostat lakói vallották egybehangzóan, hogy a falunak, mezővárosnak, a földesúrnak kallója, ványolója, posztóhengerlője, oláh-kallója van a folyón, ahol gyapjút dolgoznak fel maguk és mások számára, eladásra. A Kisucán, a Vágon való leúsztatásra takács-míveket, posztót készítenek. Puchó mezőváros lakói egyenesen "posztó és takács fábrikáknak" nevezték a mesterségüket segítő vízi alkalmatosságokat.

           Önmagukban azonban sem a szántóföldek, sem a gyümölcsösök, sem a juhot, szarvasmarhát tartó legelők, sem a Vág, sem a Kisuca és az azokon megépült malmok, fűrészek, kallók, ványolók, sem a vízi kereskedelem, gyér halászat, tutajozás, kupeckedés nem adott annyi hasznot, hogy a lakosságot maradéktalanul eltartsa. Ezért minden lehetséges természeti forrást ki kellett használni a trencsénieknek. Így a szén- és mészégetést is.

Tuchinában „egy kovács …saját ipara szükségére égetett” szenet, de Szelecen „mindenki foglalkozik mészégetéssel”. Nagyszlatina lakói azt vallották, hogy a környékbeli kisnemesség égeti a meszet és a szenet. Kisszlatinán viszont az úrbéres lakosok is égették és eladták "Bán mezővárosában, vagy a környékbeli kisnemességnek”. Szvedernik lakói "szenet égetnek, de a fát veszik ehhez”. Frivaldban egyesek meszet égetnek, s “kemencénként egy-egy tallért” fizetnek a földesúrnak. Lutov lakóinak is lenne köve, fája, de sem meszet, sem szenet nem égetnek, mert “azt a Bánba való emberek, s a környező kisnemesek végzik ezen a vidéken”. Ksinna lakói nem értenek a mészégetéshez, pedig kövük, fájuk is van. A szénégetés módját tudják, de most “nem cselekszik”. Meszet égetnek még Timorác, Podluzsán lakói, mint ahogyan Sztránszke úrbéresei is. Ez utóbbiak “az uraság engedélyével, …s egy kemence mész után egy tallért, …egy boksa szén után egy forintot” fizetnek a földesúrnak. Trebichova lakói a környékbeli kisnemeseknek és iparosoknak égetik a meszet és szenet, Zayugróc lakói ugyancsak. Kraszna úrbéresei és iparosai viszont a kisnemesektől vásárolják mind a szenet, mind a meszet. Zadubnye lakói hamut égetnek, mint ahogyan Vágújfalu úrbéresei is. Brezolup zsellérei pedig “kátrányt égetnek, amihez a fát vásárolják”. Néhány település lakói fűzvessző eladásából, vagy annak feldolgozásával jutottak jövedelemhez. Kislitcse lakói a “fűzvesszőt kévékben adták el”, Beszterce-Podhrágy lakói azonban kosárfonással kerestek pénzt. Az orloviak - ahogy vallották - “mindannyian minden évben pénzt kereshetnek kosárfonással, - s keresnek is”.

            Mindezeknél azonban jobban pénzelt a sör– és pálinkafőzés. Sörfőző a falvakban ritkán akadt, de volt minden mezővárosban. Magyarországon a leghíresebb és a legjobb sör a trencséni főzdékben készült. Dobrasovban borókapálinkát főztek, a többi faluban többnyire rozsból párolták a szeszt. A zsolnai pálinkafőző üstök szolgáltak Sztaskov, Sztranyani, Ugróczávada, Závodje, Dobrasov, Felsőozor, Zayugróc, Zariecs, Zborov, Mesztecsko, Nemespodracs és több más község lakóinak, akik földesúri engedelemmel főzték és korcsmárolták többnyire egész évben a pálinkát, hol saját településükön, ha ország útjában laktak, s a járó-kelőknek, utazóknak, piacozóknak, fuvarozóknak mérték, hol pedig más községekben, mezővárosokban mérhették. Nemespodracs lakói palackozva Nagyszombatba is szállítottak pálinkát. Mesztecsko lakói vallottak erről legrészletesebben, akik "szabadon főzhetnek pálinkát, de itt ugyanilyen szabadon nem árusíthatják, hanem a környéken adják el. Mindenki tarthat egy mészárszéket is, s a húst szabadon eladhatják".

            A pálinkafőzést, árusítást és egyéb eddig felsorolt tevékenységet kiegészítette a seprűkészítés. Kalnic lakói közül "néhányan seprűt készítenek eladásra". Nagyjeszenicában "fűzfát ültetnek",s annak vesszőjét hasznosítják. Orlove lakói kosárfonással kerestek pénzt.   

Varin és Bicse lakói rendelkeztek "edények,... fazekas áruk készítésére való földdel", s így cserépedényeket készíhettek, s azzal kereskedtek. Mások komlót termeltek, és azt értékesítették a sörfőzdékben. Szvedernik, Alsó- és Felsőlieszkó, Pastyinazávada lakói vallanak erről a haszonvételről. A szeleciek is hasznot vesznek komlósaikból. Ledecen a "fákon és gátakon", munkájuk nélkül "bő komlótermés van", amiből pénzelnek. Szrnye lakói pedig kereskednek a komlóval, "amelyet távolabb veszünk - vallották -, s aztán saját hasznunkra, magunk széthordva, eladunk".

            Voltak akik az erdők különös hasznával gyarapították bevételeiket. Krivoszudban "néhány madarász... fenyőrigót és foglyot" zsákmányolt az erdőben, s azzal kereskedett. Ólesnán "zöld taplószivacsot" gyűjtöttek eladásra, Peklinán "húrosmadarat, fenyőmadarat" fogtak, abból éltek néhányan. Prusz lakónak a "nedves évek" hoztak hasznot, mert ilyenkor "bőven termett hasznukra a gomba, sőt tölgyfagomba is". Aki "értett hozzá, madarakat, különösen csízet" foghatott be, azzal kereskedhetett. Mások méhet tartottak, s fogtak be az erdőn, annak a hasznából pénzeltek.

            Voltak falvak, amelyeknek a lakói marhával kupeckedtek. Ruszkóc lakói "szükségükön felül tudtak tartani igavonó marhát, így kereskedtek velük, s fuvaroztak". Hoscsena lakóinak is „hasznuk volt a legelőből, mivel marhával gyakran kupeckedtek”. Kövér ökreiknek „nagy híre volt a vármegyében”.

            Az említettek mellett az egyik legbiztosabban kalkulálható pénzszerzési lehetősége volt Trencsén megye lakóinak a folytonos sószállítás. Nemcsak fuvarozhatták, kereskedhettek is vele, s a maguk hasznára is vásárolhatták.

            A magyar történetírás nem fedezte még fel a hétköznapi létezés egyik elemi szükségletének, a sónak  a lakossághoz való eljuttatásában rejlő bonyolultságot, a központi akarat és a mindenkori államszervezés e gazdasági szférába átcsúszó tevékenységét. Legfeljebb a só ára körül időről időre felburjánzó politikai állásfolgalásokat és az azok nyomán kibontakozó  konfliktusokat vizsgálta, holott a sóbányászat, sóforgalmazás nemcsak fontos gazdasági tevékenység volt, hanem az ország sóval való mindenkori ellátása létfeltételi gondként jelentkezett./12/ E kérdéskörről alig-alig születtek tanulmányok, mint ahogyan az etnográfia sem igen tárta még fel azokat a sószerzési, sópótlási lehetőségeket, amelyeket időről időre rákényszerített a rusztikus lakosságra a történelem. Pedig többé-kevésbé kényszerűség, de gyakran fontos lehetőség volt a gyarapodó lakosság és az állatállomány sóval való ellátása. Ilyen formában jelentkezett Trencsén megyében is, ahonnan Morvaországot és Sziléziát is el kellett látni ezzel a melegtestű élőlények számára nélkülözhetetlen ásvánnyal. Talán ezért - és a domborzati viszonyok miatt - ismertek annyi sóházat Trencsénben, mint sehol más vármegyében. Nemsován, Zsolnán, Puchón, Bánban, Bicsén, Vágújhelyen, Kisucaújhelyen, Papradnón, Vágbesztercén vásárolhattak sót a megye lakói, s mindenütt - az említett sóraktáraknál - elszegődhettek fuvarra, sóház körüli munkára, avagy sószállításra, s bent a megyében szabadon kereskedhettek is vele. A só fő útvonala természetesen a Vág volt Trencsén megyében. A nehézséget csak az okozta, hogy a Vágon felfelé kellett vontatni a sóval rakott tutajokat, hajókat, amelyeket a Dunáról tereltek a Vágra a korabeli só-vontatók, fuvarozók. Podvazsje lakói vallottak is erről, amikor egyik fontos kereseti lehetőségeik közé számlálták , hogy "sót fuvaroznak tutajon a Vágon".

            A Vágra a Dunáról érkező sószállítmányoknak azonban már megvolt a gazdájuk. A trencséni lakosok többnyire csak ökröket, lovakat adhattak a vontatáshoz. A sóházak és só körüli munkálkodás inkább a sóházból sóházba való szekerezés volt. Nem ritkán Morvaországba, Sziléziába. Morvaországba a nemsovai sóházból hordták a sót. Kissztankóc lakói azt vallották, hogy Nemsova és Morvaország között "félúton vagyunk, módunk van sófuvarozásra". Egy órára érték a nemsovai sóházat Szlavnica lakói, s közülük "akiknek módja van, itt fuvarozásra elszegődhet". A piechoiak is vallották: Nemsovától 1 órára laknak, "oda s onnan való fuvarozással aki akar, s tehetsége van", pénzt kereshet. Ujezdo, Klucsó lakói is emlegették a nemsovai lehetőségeket.

            A lehetőség azonban nem jelentett biztos keresetet. Még csak nem is arról van szó, amit Lietava Lucska lakói mondottak: "Sószállítással nem foglalkozunk, mert bennünket nem fogadnak fel", hanem inkább arról, hogy e pénzkeresethez csak a tehetősebb gazdák, többnyire a lovat és vasalt szekeret tartók juthattak. Ahhoz, hogy a hegyi utakon mérföldekre, 4-5 órányi járásra 6-8-10 mázsa sót szállítson valaki, vasalt szekérrel, erős, a hegyi utakat jól bíró igavonó állatokkal, főleg lovakkal kellett rendelkeznie. Akiknek pedig mindez megvolt, máshol is, esetleg jobban fizető munkát is vállalhattak. Nem véletlenül hangzott el Zadubnye lakóinak mérlegelése: Zsolnára "régebben jártunk sót hordani, de mióta a fuvar árát lejjebb vitték, nem járunk". Radolya lakói korábban sót szállítottak Zsolnáról "Sziléziába, de most nem szállítunk, mivel Sziléziában legelőhelyet kapni nem tudunk, sőt még discretiot is adtunk,/13/ de legelőt adni nem akartak". Kisudicsa lakói a szokás hiányát emlegették akadályként: sót "szállíthatnánk Morvaországba, de nem szoktak hozzá, így hanyagolják". Hoscsena lakói Puchó közelében laktak, a sószállítás lehetőségével mégsem nagyon éltek. Állításuk szerint "sót szállíthatnának a morvaországi Lidecskora, de hanyagságunk miatt, s amiatt, hogy féltjük igavonó marháinkat, amelyekkel inkább szokásosan kereskedünk, tehát egynéhány gazda kivételével sót nem szállítunk, s így az ebből származó hasznot elhanyagoljuk". Viderna lakói viszont Puchóról Lideckre "sót fuvaroznak, amiből hasznuk és jövedelmük van". Budetin úrbéresei Zsolnához laktak közel, de "sót nem fuvarozunk - mondották -, mivel kevés igavonó marhánk van". Hasonlóan vallottak Lédnicrovnye lakói is: Puchóról "sót szállíthatnak Morvaországba, de elégtelenségük miatt nem tehetik". Alsóhricsó jobbágyai, zsellérei két sóházat - Vágbeszterce, Zsolna - is közel értek, de ebből más hasznuk nem volt "azon kívül, hogy a sót közel szerezhették be". Sorolhatnánk még a falvak sóraktárakhoz való viszonyát, szerbe-számba vehetnénk a szekerezési, fuvarozási alkalmakat, a kupeckedés különböző formáit, a háziipari tevékenységeket, a fábrikák körüli rendszeres vagy alkalom-szerű szorgoskodásokat, a papir- és posztófábrikák kínálta munkákat, fuvarokat, az otthon is eladható vajat, sajtot, szárított, aszalt gyümölcsöt kínáló falvak sorát, a megnépesedett települések lakónak az Alföldre járó buzgalmát, összességében mindezek az adalékok csak tovább erősítenék azt a kirajzolódó törvényszerűséget, hogy Trencsén megye lakosságát a regionális természeti, domborzati, éghajlati és népesedési viszonyok rákényszerítették a folytonos árucserére. Nem véletlen, hogy az országos vásárok tartására jogot szerzett mezővárosaik mindegyikében hetipiacok is voltak. Legtöbb helyen egy, de néhány mezővárosban hetenként kettő is. Mielőtt azonban ezek bemutatására, látogatottságuk számbavételére rátérnénk, érdemes a  Trencsén megyei úrbéresek megélhetési, foglalkozási lehetőségeit néhány településről összefüggéseiben felvillantani. Ezúttal eltekintünk a szántó-vető szorgalom hasznától, mert legkevésbé ezek a termékek jelentek meg a piacokon. Búzából rozsból egyéb szántóföldi termékekből Trencsén megye egésze behozatalra szorult. Azt inkább vásárolták a trencséniek, semmint eladták.

            Nagykotesso lakói Bicsén és Zsolnán vásároztak. "Itt, amit az Úristen adott, el tudták adni". Bicsén sóraktárt értek közel, de "hasznával nem éltek". Egyéb lehetőségeikről a következőket mondották: "A Vág nagyon közel van hozzánk,ahol mindenféle dolgokkal kereskedünk. Akik nem kereskednek, evezésre szegődnek el, ebből jelentős hasznunk van, - a porcióra és cenzusra ebből fizetünk... Falunkban vannak olyanok, akik hitvány és gyenge lovakat vásárolnak olcsón, és amikor azok munkára feljavulnak, eladják, vagy ha munkára nem valók, levágják, s bőrükkel kupeckednek, jó haszonra szert téve. A szegényebbek a határbéli halászatból tesznek szert némi haszonra... Méhek befogásából, újak belövéséből is hasznunk van".

            Babót lakóinak munka- és megélhetési alkalmat adott a községben lévő papírmalom, melynek termékeit is fuvarozhatták. Más elfoglaltságról nem is nagyon vallottak, legfeljebb tagadólag: "Sófuvarozással nem foglalkozunk - mondották -, bár a sóraktár közel van. Akinek arra való fogata és szekere van, azok gabonát fuvaroznak Trencsénbe, Illavára s egyéb kereskedő, piacozó helyekre... Bár a közeli Vágon tutajok járnak, a tutajozásban sem gyalogosan (kézi munkával), sem igavonó marhával nem veszünk részt, inkább fuvarozni és csépelni járunk".

            Turzovka lakóinak kitűnő alma, szilva, körte fái voltak, nagy hasznukra. Településük mellett "folyik el a Kisuca vize, amelyen jó vízálláskor a morvaországi és sziléziai erdőkből vásárolt, s a mi erdeinkből való fát hajtunk le a Vágra, ahol eladjuk. Ez alkalomból egyesek evezőre is elszegődnek... Hasznunkra van Morvaország és Szilézia közelségéből" adódó lehetőség is. "Az ottani erdőkből vásárolt fából zsindelyt készítünk, deszkát vágunk, s eladásra széthordjuk. Hasonlóképpen az ott vásárolt tutajokat is drágábban eladjuk... Mivel népesen vagyunk, az Alföldre is lejárunk pénzt keresni... Nemkülönben gabonával, dohánnyal, vajjal kereskedünk. Mészáros, varga, csizmadia, kovács, fazekas, bodnár mesterek vannak itt. Vasárnaponként hetivásár tartatik itt, ami az adófizetésünkben segít... Szarvasgomba találtatik határunkban, melyet eladva, haszna van egyeseknek... Földi almából, melyet földünkbe vetünk, legjobb hasznunk van".

            Bán mezővárost "iparosok lakják A mezővárosban évente kilenc vásár van, szerdánként pedig piac. Ezen kívül a szomszéd helységekbe is járnak vásárra, úgymint Trencsénbe, Tapolcsányba, Zsámbokrétre. Fábrikáik otthon vannak, mivel mindannyian iparosok. Városi sörfőzőjük van. Uradalmi sört nem árulnak, ezért évi 300 rhénes forintot fizetnek... Van posztóhengerlőjük". Nagy kárukra van azonban, hogy "eddig csak városbéli posztósok árulták a posztót, de két éve egyéb városokból is jönnek, igen nagy kárt okozva a helybélieknek." Káruk az is, "hogy a fát vásárolják... Földjeik megművelésére munkásokat fogadnak fel, mert ők iparosok... A városban sok a zsidó, akik az iparos-munkához szükséges dolgokat felvásárolják, és ezzel nagy kárt okoznak a lakóknak. A fa eladásában is drágaságot idéznek elő. A város adójának megfizetésében viszont nem segítenek".

Timorác lakói Bánban és Trencsénben értek közel vásárt, de „gyakorta termelvényeiket, így szárított gyümölcsöt, vajat, sajtot, aprójószágot a falunkban is pénzre tudjuk fordítani"- mondották. "Jó termő szilvások és gyümölcsfák mellett" nemcsak tüzi- és épületfájuk volt elegendő, hanem "edényre való fa is találtatott erdejükben". A közelben papírgyár kínált munkát, fuvart.  "Mészégetéshez való kő" is volt határukban.

            Upohlav úrbéresei elsősorban az almakereskedelemből pénzeltek. "Szép gyümölcsöseink vannak - mondották -, s gyümölcsfáink a szántóföldre kiültetve. Ezek, mikor jó termést hoznak, bő hasznot adnak... A Vág másfél órára fekszik, itt fával, faedényekkel, szerszámokkal kereskedhetnénk, de főleg almával tesszük ezt... Gyümölcsből pálinkát főzhetnénk, de nem szoktunk".

            Szelec úrbéresei és egyéb rendű lakói "kertjeikből és komlósaikból" vették a hasznot. A közeli "papirfábrikából Pozsonyba és Nagyszombatba papírt hordtak" egyesek, "ezzel a fuvarozással keresve pénzt... Nagyobb részben - vallottak az egyik legfontosabb jövedelmükről - nálunk mindenki foglalkozik mészégetéssel. A meszet Trencsénben vagy Vágújhelyen - alkalmatos úton menve - könnyen eladhatjuk."

Kisszlatina lakói sem panaszkodhattak. "Az aszalt gyümölcsöt, sajtot, vajat helyben is pénzre fordíthatjuk” - mondották, eldicsekedve azzal is, hogy jeles gyümölcsöseik vannak. "Helyben papírfábrika van a faluban, ahol bármink, amink van, eladható" az ott dolgozóknak. "Mészkő határunkban van, fa is elég a mész- és szénégetéshez. A meszet és szenet Bán mezővárosában tudjuk eladni, vagy a környékbeli kisnemességnek az építkezéshez szükséges meszet".

            Bármiként vallatjuk is a Trencsén megyei úrbéres investigatiokat, faluról falura haladva, avagy a haszonvételek egyes csoportfiait, formáit kiragadva, meggyőződésünkké válik, ami a 18. század végén természetes életmódja, megélhetési tere és forrása volt a megye lakóinak, hogy e térségben a jobbágy és úrbéres csak jogi kategóriaként kezelhető. A foglalkozásbeli tarkaság, a mikrorégiókhoz kötődő táji-, természeti létkeret folytonos ügyeskedésre, kereskedésre, migrációra, mozgásra késztette a föld népét. E migráció megyén belül, országon belül és a határon túl is hajtotta, vándoroltatta a lakosságot, széleskörű árucserére és kapcsolatrendszer kiépítésére ösztönözve mindenkit./14/

            Az embereknek és áruknak ez a migrációja és cseréje éltette a Trencsén megyei vásárokat, melyeknek látogatottságát és népszerűségét az alábbiakban kíséreljük meg felvázolni

A Trencsén megyei vásározó helyek:

            A korabeli táji, természeti adottságokat, a mozgási lehetőségeket maximálisan kihasználó, feltűnő leleményességről és rugalmasságról, dicsérendő szorgalomról tanuskodó Trencsén megyei lakosok legkedveltebb vásározó helye - a jobbágyi, zselléri vallomások tanusága szerint -Trencsén szabad királyi város volt, ahol mind országos vásárok, mind heti piacok rendszeresen tartattak. A vásározási szokások szempontjából értékelhető 348 trencséni település közül 88 mezőváros és falu lakói vallották vásározó helyükül Trencsént, s közülük 66 településen első helyen emelték ki. 18 vallomás második, 1 harmadik, 1 negyedik, kettő pedig ötödik helyre sorolta az általuk látogatni szokott sokadalmak között.

Trencsén nemcsak vásáraival vonzotta a megye lakóit./l5/ Ez a már Könyves Kálmán oklevelében civitasként említett, de néhányszor még villaként is feltűnő település a XIV. század második felétől egyértelműen városnak minősíttetett. Szerencsés földrajzi fekvésére már a rómaiak felfigyeltek. Meredek hegyek közé ékelődő völgyben fekszik. Védelmi, hadászati szerepe mellett kiválóan alkalmas volt arra, hogy a megye középső- és felső tájainak fölös termékét felgyűjtse, az Alföld felé közvetítse, s az alföldi termékeket, főleg a gabonát, a messzebb vidékekről érkező sót közvetítse a megye belsejébe, sőt tovább Morvaországba és Sziléziába. Az úrbérrendezés során is többen emlegették, hogy az itt vásárolt olcsóbb gabonát haszonnal adhatják tovább (Liborcsa, Szvinna, Kiszablát, Hornyán, Farkaska, Hamri, Dvorec, Borcsic, Babótlehota, Babót, Bella, Biskupic), avagy a máshol vásárolt árut adhatják haszonnal tovább Trencsén piacain és vásárain.       Magához kapcsolt tehát Trencsén a XVIII. század utolsó harmadában egy paraszti kupec réteget, akik a regionális ár-különbözetet, árrést használták fel pénzszerzésre.

            A viszonylag módosabb kupeceknél szélesebb azok tábora, akik gyalogos vagy szekeres munkára szegődtek el a város jobbmódú polgárainál, esetleg a vásározó céheseknél. A paraszti vallomások szerint.Biskupic, Babót, Orecho, Nagyhradno, Hrabovka, Szvinna, Kiszablát, Szelec, Nagyszlatina, Szrnye, Ruszkóc lakói jártak több-kevesebb rendszerességgel a trencsénieknek dolgozni: aratni, csépelni, fuvarozni, szántani, vetni, kapálni, egyéb végezni való munkával pénzt vagy megélhetést keresni.

            A kupeckedés haszna, a napszám és fuvarosbér mellett növelte még Trencsén vonzását a piarista gimnázium, a királyi harmincadhivatal, a híres fürdők, a gyümölcs-aszalványok, a messze földön elhíresedett sörfőzők. Méginkább azonban, hogy megyeszékhely volt, az általunk szemlézett időben már állandó megyeházzal, ahol évenként legalább négy alkalommal megyegyűlésre sereglettek össze Trencsén megye nemesei, és pereskedés okán is meg kellett jelenniük olykor-olykor a nemesi famíliáknak ebben a városban.

            Trencsén belső városának 82 házában, és a városfalon kívül megépült több mint 300 lakásában az úrbérrendezéskor megközelítően 3000 ember élt. Jelentős részük földműveléssel, állattartással foglalkozott, de a város 200 körüli iparűzője félszáznyi mesterséget művelt, részben céhes keretek között, részben céhen kívüli kontárként. A vegyiparban, ruházati és textil ágazatban, az építőiparban és a vas- és fémfeldolgozásban tevékenykedő, minősített mesterek, és a mellettük tevékenykedő 80-90 kereskedő árulkodik arról, hogy a Vág völgyének egyik központi termék-gyűjtő és elosztó helye volt a város. Bécs, Pozsony, Nagyszombat viszonylagos közelsége, a Vágon Morvaországból, Sziléziából le- és feláramló áruk, Trencsén megye  kiterjedt háziipara eredményezhette, hogy gyorsuló ütembe áramlottak a városba a zsidó lakosok, akik jelentős mértékben hozzájárultak  Trencsén város céheinek hanyatlásához, a szabadabb iparűzés és kereskedelem meghonosodásához.

            Gabonára, dohány- és faárura, viaszra, erdei termékekre, borra, haszonnal tovább adni szándékolt marhára, gyapjura,. illetve kender-, len és más szövött árura, ruházati és bőripari termékekre, vegyi cikkekre, fémipari árukra, szerszámokra nagy vásári és hetipiaci forgalma volt Trencsénnek. Heti piacait ipari termékekkel a város mesterei látták el, élelmiszerekkel, batyus erdei és háziipari készítményekkel a környező falvak lakói, s mindazon helységek, ahonnan több-kevesebb rendszerességgel munkát vállalni is eljártak Trencsénbe a lakosok. Országos vásárait pedig a megyéből majdnem száz település lakói keresték fel, de bizonyára gyakoriak voltak más megye szekeresei, vásározói, kereskedői is e sokadalmakban.

Trencsén megyéből az alábbi települések lakói első helyen keresték fel a trencséni vásárokat: Apátfalva, Apáti, Bán, Bella, Biroc, Biskupic, Borcsic, Bossán, Kischocholna,          Nagychocholna, Csernólehota, Dobra, Dobrasov, Felsődrietoma, Dubodiel, Dvorec,      Farkaska, Hamri, Hanclikfalva, Hrabovka, Nagyhradna, Kishradna, Isztebnik, Ivanóc,            Jasztrabje, Klucsó, Nagykolacsin, Kosztolna, Kosztolna-Mittic, Kiskubna, Nagykubna,     Lehota, Liborcsa, Melcsics, Missen, Rozsonmitic, Alsómotesic, Felsőmotesic, Nemeslieszkó,            Nemesova, Rozsonneporác, Noszdrokóc, Orecho, Petyovka, Prilesz, Ribari, Ruszkóc,        Szelec, Szkola, Szrnye, Szoblaho, Kissztankóc, Nagysztankóc, Alsószucsa, Szvinna, Tepla és   Teplic, Turna, Ujezdo, Újfalu és Szkala, Velcsic, Kiszablát, Nagyzablát, Zamoróc , Záriecs,     Závada , Zlatóc

Második helyen említették a trencséni vásárokat:

Kraszna, Krivoszud, Lehota-Péter, Lutov, Nemesmitic, Kisneporóc, Prusz, Pruszka, Sipkov,         Babót, Babótlehota, Dubnicska, Hornyán, Kochanóc, Kisszlatina, Nagyszlatina, Timorác,             Trebichova

Harmadik helyen:

            Cimena

Negyedik helyen:

            Zsabinec

Ötödik helyen:

            Kissztrice és Nagysztrice

            A felsorolt települések lakói többnyire gabonát, búzát vittek Trencsénbe, vagy zsendítésre vett, felhizlalt szarvasmarhát, lovat értékesítettek haszonnal, a legtöbben azonban csak apróbb holmikat, ami a ház körül megtermett: aszalt gyümölcsöt, vajat, sajtot, túrót, szalonnát, csirkét, kappant, tojást, kerti veteményeket, zöldséget, háziipari termékeket. Voltak, akik faszenet, hamut, meszet, cserépedényeket.

            Trencsén központi hely lévén, a Vág bal partjáról vám és hídpénz fizetése nélkül közelíthették meg a vásározók, a Vág jobb partján élők azonban hídpénzt kellett fizessenek, ha nem voltak az illetők nemesek. A jó és rossz utak váltakoztak. A hegyek belső völgyeiben élők nehéz, sziklás úton közlekedhettek, a környékbeliek, 1-2 óra járásról könnyű, sima úton. A városban lakóknak - iparosoknak, kézműveseknek, értelmiségieknek, honorácioroknak, de még a kereskedők többségének is, megvolt az az előnyük, hogy központi, gyűjtő hely lévén Trencsén,  mindent behordtak a városba, s amit nem is oda szántak, kis- és nagykereskedők mindent felvásárolhattak a Vág partján, kellő alkukészség mellett. Maguk a trencséniek nem is nagyon vásároztak máshol. A mezővárosok lakói közül Bán és Pruszka úrbéresei úgy vallottak, hogy - helyi jeles vásáraik, piacaik ellenére - eljárnak Trencsén sokadalmaiba. Bizonyára méginkább eljártak oda e két mezőváros kézművesei. Bácskai Vera és Nagy Lajos tudni vélik, hogy Vágújhely, Illava és Teplic lakói, kézművesei is rendszeresen felkeresték a trencséni vásárokat. Ennek ellenére Trencsén lakói 1828-ban már kézműiparuk és kereskedelmük hanyatlásáról panaszkodtak, s különösen Bán és Vágújhely előretörését fájlalták. Mindezen fejlemények ellenére bizton állíthatjuk, hogy Mária Terézia uralkodásának idején Trencsén gazdasági központja volt a megyének, s vásárai, piacai maguk mögé utasították a megye többi vásározó helyeit, amelyek közül rangsorban Zsolna következett.

            Amit a megye déli térségeinek Trencsén, megközelítőleg azt jelentette az északi térségek falvainak, mezővárosainak Zsolna mezőváros, majd a megváltakozását követően szabadalmas, rendezett tanácsú város. Talán valamivel többet is, mert innen indult és ide érkezett a Kisuca völgyében Kisucaújhely és Csatca érintésével a Jablonkai hágón át a Morvaországba vezető út, és Varin, Nagyfalun, Alsókubinon keresztül - a Szepességen át -  Galícia is megközelíthető volt Zsolnáról. Ezek a távolsági utak befutva Zsolnára, akár a Vágon, akár a Vág  hol jobb, hol bal partján futó országos úthálózaton juttathatták Magyarország alföldi térségei felé és felől az árut, embert, híreket, információkat, nem utolsó sorban a hadsereg egységeit. Zsolna maga is kőfallal kerített város volt, melynek sorsát, rangját a történelem zajló sodra szállította le mezővárosi státuszra, hogy aztán újra emelkedő pályára terelje. Nagy sóháza, amelyből főleg Morvaországba jutott bőven só, katonai raktára, melyet időről időre fel kellett tölteni termékkel, élelemmel, had-felszerelési tárgyakkal, egyebekkel, kiemelt szerepet juttatott a településnek, mint ahogy a a Harmincadhivatala is, amely a külforgalomban megfordult áruk gyorsabb mozgását tette lehetővé.  Gyógyszertára, postahivatala volt az oppidumnak, a Vágon átívelő kőhídja, gimnáziuma, normális oskolája, ferences monostora, rozsot és árpát bőven termő földje, a közeli hegyek fenyőkben bővelkedő erdeje. A Vágon úsztatni és vontatni szokott áruk igencsak fontossá tették ezt a II. József népszámlálásakor 414 házat, 621 családot, ezekben  2611 lakost számláló mezővárost./16/  "Négyszögű tágas piacán", évenként többször megrendezett országos sokadalmain több-kevesebb rendszerességgel 76 Trencsén megyei település lakói fordultak meg áruikkal. Gabona, állat és faforgalmát Bácskai Vera és Nagy Lajos is dicsérik, az 1828-as vásározási tendenciákat vizsgálva. Fényes Elek pedig úgy tudta a múlt század első felében, hogy a helyben főzött "híres serrel..., borral, fával, vászonnal és gabonával élénk kereskedést" folytat a város lakossága. Ezt erősítik azok a parasztok is, akik Mária Terézia úrbérrendező biztosainak a kérdéseire válaszoltak az 1770-es évek legeleján. Hetente kétszer tartott piacait is sokan látogatták, méginkább azonban országos vásárait. A 76 értékelhető vallomásból 40 település lakói első helyen választották a zsolnai vásárokat:

            Banova, Bitcse, Bitcsica, Brezány, Brodnó, Budetin, Chumec, Csatca, Cserne, Divina,        Gbellán, Felsőhricsó,Huorka, Illove, Kunyerad, Lalinek, Lehota-Bitcse, Lietava, Lietava-    Lucska, Luky, Ovcsarszko, Podhorje, Podluzsie, Podviszoka, Porubka, Rakova, Sznazsnica,     Sztaskov, Sztranyani, Sztrazsov, Sztrecsén, Szvedernik, Szvrcsinovec, Trnové, Visnyove,             Zadubne, Zariecs, Zasztranyé, Szunyog-Závada, Závodje

Második helyen 29 település lakói vallották Zsolnát vásározó helyül:

            Babkov, Bella, Dlhépole, Hricsó, Alsóhricsó,  Konszka, Nagykotesso, Kőporuba, Lietava- Lehota, Liszica, Olesna, Oscsadnica, Oskerda, Petrovic, Povinna, Predmir, Psurnovic,        Radolya, Rovne, Kisudicsa, Szetyechov, Szvinna, Teplice, Turo, Varin, Vranye, Paucsina-      Závada, Peklina, Ochodnica

Harmadik helyen mindössze hét településen:

            Krásznyán, Kotrzina-Lucska, Marcsek, Nedeca, Nezbud-Lucska, 'I'urzovka, Középvadicsó.

Negyedik-, ötödik helyen már nem látogatják Zsolnát sehonnan. Inkább felkeresték morva és sziléziai kereskedők, de bizonyára meg-meglátogatták vásárait a Szepességből, Árva és Turóc megyékből a kupeckedésből, kereskedésből hasznot remélő vásározók. Üstművei miatt bizonyára mindazon trencséni, árvai, turóci falvak lakói, ahol szabadon főzhették a lakosok a pálinkát. A Zsolnára vásározni járók között vásártartó mezővárosok lakói is előfordultak: Bitcse vagy Bicse, Csatca, Predmir, Varin, Turzovka lakói rendszeresen vásároztak, alighanem kézműveiket árulták és kupeckedtek Zsolnán.

Zsolna nemcsak vásáraival, heti két piacával vonzotta a környék lakóit. Állandó fuvart kínált. Sóházából Morvaországba és Sziléziába szállítottak sót a lovas gazdák. Ahogyan Oscsadnica lakói vallották: „Fuvarozással alkalmunk van pénzt keresni, különösen pedig kamarai só, réz Zsolnáról Tessinbe történő szállításával". Valamikor Zadubnye lakói is éltek ezzel a haszonszerzési lehetőséggel, „de amióta a fuvar árát lejjebb vitték", felhagytak lovaik gyötrésével. Szvrcsinovec lakói közül azonban, akinek lova van, az rendszeresen fuvaroz sót Zsolnáról Tessinbe, bár panaszolják, hogy „messze kell menniük", és az utak sem a legjobbak. Felsőhricsó lakói pedig  „utat és hidakat építenek, javítanak pénzért"  Zsolna városának, így keresik megélhetésüket, s ez azért is előnyükre van, mert a zsolnaiak nem szednek vámot tőlük.

            Zajlott hát az élet Zsolnán is, és nyüzsögtek az emberek a piacokon, vásárokon. Azon nem kell csodálkoznunk, hogy a fél- vagy egész megye lakossága nem lepte meg sem Trencsén, sem Zsolna vásárait. A kis területű, viszonylag népes Trencsénben húsznál több vásározó hely volt. Két-három, de maximum négy-öt órányi szekerezésre legalább két vásározó helyet talált bárki a 18. század utolsó harmadában Trencsénben. A közlekedési, domborzati-, vízrajzi viszonyok, az ezekkel összefüggő vám-, híd- és révpénzek nemcsak megnehezítették, meg is drágították a messzebb való sokadalmakba vezető utakat. A Vág egyébként is tucatnyi mezővárost fűzött partjaira Zsolna és Trencsén között. Másfél - két óra alatt bárki piacozó, vásározó helyet ért, s megvásárolhatott, többnyire el is adhatott mindenki mindent a Vágon.  Ez az oka annak, hogy Trencsén megyében az eddig említett két vásározó hely mellett a többi vásárhely a közvetlen környezetének lakóit vonzotta mindenekelőtt, s rangsorban legfeljebb az emeli egyiket a másik fölé, hogy a vásározási, piacozási alkalmak mellett mi minden pénzszerzési lehetőséget ígért még a mezőváros.

Zsolnát Bán, Vágbeszterce, Puchó, Bicse, Vágújhely, Rajec, Illava, Kisucaújhely, Pruszka és Bellus követi a rangsorban. Az említett mezővárosok mind-mind vásározási központok egy-egy mikrokörzet lakóinak, s legalább 10-20 településen emlegetik első helyen adás-vevési lehetőségeiket. Közülük igazán Bán emelkedik ki, ahova 62 településről járnak, s 40 falu lakói első helyen említik vásárait, piacait.

Bán mezővárosban első helyen vásározók:

            Babót, Babótlehota, Kisborcsán, Brezolup, Nagychlevin, Cimena, Csuklász, Dubnicska,    Dvorec, Hornyán, Kraszna, Ksinna, Lehota-Péter, Lutov, Miezgóc, Alsónasztic, Felső nasztic, Nemesmitic, Kisneporóc, Ómasztina, Alsóozor, Felsőozor, Pecsenéd, Podhragy,     Podluzsán, Pravotic; Prusz, Radisa, Sipkov, Kisszlatina, Nagyszlatina, Kissztrice,        Nagysztrice, Rongyossztrice, Timorác, Trebichava, Trebosóc, Zayugróc, Ugróczávada,     Zsitna

Második helyre sorolták Bán vásárait:

            Apáti, Bossán, Csernőlehota, Dobrasov, Dubodiel, Farkaska, Nagyhradno, Kishradno,     Jasztrabje, Kosztolna-Mitic, Rozsonmitic, Alsómotesic, Felsőmotesic, Rozson-Neporác,        Petyovka, Ruszkóc, Szvinna

Harmadik helyre:

            Bella, Noszdrokóc, Kissztankóc

Negyedik helyre:

            Biskupic, Hamri

            Bán mezővárosában évenként 9 országos vásárt tartottak, s minden szerdán hetipiaca várta a vevőket, eladókat. Ennek ellenére a mezőváros lakosai rendszeresen vásároztak Trencsénben, a Nyitra megyei Nagytapolcsányban és Zsámbokréten. Trencsén város lakosai 1828-ban féltékenyen emlegették a báni vásárokat, amelyek szerintük kárukra növekedtek, de a trencséniek sem korábban, sem későbben nem jártak el ide adni-venni, viszont Bán kupecei, kereskedői, de urbéres lakói is rendszeresen látogatták a trencséni piacokat, vásárokat.

            Panaszért persze a bániaknak sem kellett messze menni. Dicsérték ugyan saját sörfőzőjüket, de panaszkodtak, hogy a földesúrtól évi 300 forinton bérlik a sörfőzés jogát. Fényes Elek, Bácskai Vera és Nagy Lajos  egyformán dicsérik Bán népes vásárait, de a Bácskai-Naqy szerzőpáros csak igen gyengén fejlett központnak minősíti az oppidumot, ahol "megyei keretek között jelentős gyapjú-, gabona- és vaskereskedelem" bonyolódik. A lakosok - Fényes Elek szerint - „kereskednek gyapjuval, gabonával, és vassal". Maguk a bániak sem tagadták ezt, s büszkén vallották, hogy mindannyian iparosok, ami egyben szoros kapcsolatot jelent a kereskedelemmel is. /17/

Bán vásárainak népszerűségét nagyban elősegítette, hogy iparosok lévén lakói, földjüknek "megművelésére munkásokat fogadnak fel". Így nemcsak vásározni, szántani, vetni, aratni, egyéb munkát végezni is eljártak a környező falvak zsellérei, napszámosai, fogatos gazdái Bánba. Vallják is sorra Szvinna, Prusz, Kraszna, Zayugróc, Dvorec, Csuklász, Alsóozor, Kis- és Nagyszlatina, Buszkóc, Podluzsán lakói, hogy Bánban a vásárok mellett hasznuk van abból is, hogy ott iparosok laknak, akiknek fuvarozhatnak, szántást-vetést és kézi munkát végezhetnek.

            Bánt Vágbeszterce követte a trencséni vásárok rangsorában. Ide 60 községből jártak adni-venni, de már csak 21 településen említették első vásározó helyként. Másodiknak 25 falu lakói, harmadikként 11, de ötödik helyen is két településen. Mielőtt vásárairól, vonzásának okairól szólnánk, vegyük számba, kik látogatták Vágbeszterce sokadalmait.

Első helyen:

            Beszterce-Podhragy, Domanis, Hatne, Kliestyina, Felsőlieszkó, Marikova, Milochov,         Orlove, Plevnik, Podmanin, Alsómostenec, Felsőmostenec, Puchó, Puchó-hostát, Rassov,    Trsztye,Nagyudicsa, Vrtizser, Zaszkalje, Nemeszávada, Vágtepla

Második helyen:

Drienove, Gyurgyove, Hvoznica, Kisjeszenic, Nagyjeszenic, Kosztelec, Lednice,

            Lehota-Plebani, Alsólieszkó, Papradnó, Pocsarova,  Podszkal, Podvazsje, Praznov, Precsin,        Upohlav, Proszne, Sebestyénfalva, Szadecsne, Szlopna, Sztupne, Szverepec, Vrchtepla,

            Viszolaj, Kisudicsa

Harmadik helyen:

            Bellus, Hlozsa, Kasza, Konszka, Nószic, Petrovic, Predmir, Psurnovic, Rovne, Schavnik,   Szetyechov

Negyedik helyen:

            Podhragy-Podhorje

Ötödik helyen:

            Alsóhricsó, Ledec

A Vágbesztercét első helyen választók viszonylag alacsony száma mellett elgondolkoztató, hogy Puchó, Lednic, Bellus és Predmir mezővárosok lakói első, második, illetve harmadik helyen emlegetik vásárait a népszerűségi, feltehetően látogatottsági sorrendben is, amikor maguknak is van piacuk, vásáruk, s Puchónak és Bellusnak nem is lebecsülendő a vonzáskörzete.

            Ez a II. József népszámlálásakor csak 270 házat, 359 családot, mindösszesen 1701 lakost számláló mezőváros úgy tűnik, jelentősebb regionális szerepkört töltött be, mint utólag gondolnánk. Gót stílusú temploma, gyorsan megépült nagy zsinagógája nemcsak a tekinteteket, a vásározókat is vonzotta. Egyik oka volt ennek, hogy egy uradalom központja volt, s ezáltal gazdasági, igazgatási és igazságszolgáltatási centrum is. A mezőváros mellett 26 község tartozott az uradalomhoz, s ezek úriszéki bíráskodása itt zajlott. Ide kellett befizetni a taksákat, befuvarozni a természetbeni szolgáltatásokat, itt kellett instanciázni, kérvényezni, kegyet keresni. Innen lehetett segélyt, támogatást remélni, s innen jöttek a szigorú vagy enyhébb parancsok. Híd vezetett a Vág jobb partjára, s a Rieka patak is a városon keresztül folyva ömlött a Vágba, miután megforgatta a város két darab 4 kerekű malmát. Sok volt Vágbesztercén a mester, kézműves is, bővelkedett nemesekben is, és feltűnően sok volt a fazekas. Természetesen mind a mesterek, mind a nemesek, mind a fazekasok "mezei munkát is folytattak", méginkább végeztettek a környező falvak paraszti lakóival. Vallják is több község lakói, hogy "itt marhával, fogattal alkalmunk van pénzt keresni". Podmanin, Drienove, Alsóhricsó lakói emlegetik az itt adódó munkaalkalmakat, külön is szólva a vágbesztercei sóraktárról, ahova és ahonnan sót szállíthattak.

            Maguk a vágbeszterceiek nem dicsekedtek vásáraikkal. "Kereskedésre városunkban is lehetőség van - mondották -, de adást-vételt végzünk Belluson, Bitcsén (Bicsén), Rajecben". Ez utóbbi helyre, Rajecbe annak ellenére eljártak, hogy „ennek nem volt jó útja". Számon tartották, hogy évi három vásár tartására Miksa császártól és királytól kaptak jogot, amit III. Ferdinánd megtoldott még további kettővel, s "Advent idején szarvasmarhával" való kereskedésre "van privilégiumuk". Heti piacai is voltak Vágbesztercének, mint majdnem minden Trencsén megyei mezővárosnak./18/

            A vásározó falvak számát tekintve alig maradt el Pucho a sorban Vágbesztercétől. Puchóra 57 településről jártak, de 27 községben első helyen említették a puchói vásározó-piacozó alkalmatosságokat. Maguk a puchóiak elégedettek voltak vásáraikkal. Ahogyan vallották: "évente hat kirakodó és marhavásár tartatik a mezővárosban, s szombatonként hetivásár, - királyi privilégium mellett". Ehhez társult, hogy az új évi, a húsvéti, a Margit napi és még egy vásár előtt "két héttel szabadon mérhetnek bort". Sört és pálinkát szabadon főzhettek s árulhattak. Nagy sóraktáruk volt, ahonnan bárki fuvarozhatott sót bármikor Morvaországba, az ottani sóraktárakba. Maguk a puchóiak ezzel nem nagyon éltek, mert "posztó kalap, csizma, takács, cipőfabricátorok, illetve mesterek" voltak, s indusztriális szorgalmuk jobb haszonnal kecsegetett, mint a fuvarozás. Egyébként is, aki szállítani, fuvarozni akart, hasznosabb volt a Vágon, ahol "aki tud kereskedik, - elad, vesz", árut szállít. Akinek jobban tetszik, az meszet éget, de ehhez a "szükséges, illetve kellő fát" a Vágon kellett beszerezni. Mindazok a posztósok, cserépedényt készítők, akik nem elégedtek meg belső vásáraikkal, piacaikkal, a Vág kínálta lehetőségekkel, eljártak Puchóról adni-venni, vásározni Vágbesztercére és Bellusra. Mindkét mezőváros közel feküdt hozzájuk. Ha heti piacai nem is mindig, de országos vásárai népesek voltak Puchónak./19/ A megyéből az alábbi településekről az alábbi sorrendben látogatták

Első helyen:

            Dohnyán, Dubkova, Horenic, Hoscsena, Hrabovka, Ihristye, Alsókocskóc, Felsőkocskóc, Kvasso, Láz, Lednic, Lisza, Luky, Mostistye, Nimnic, Nószic, Papradnó, Precsin, Proszne,          Sztrezsenic, Kisudicsa, Upohlav, Veszka és Bezdedó, Viderna, Zariecs, Zbora, Mesztecsko

Második helyen:

            Alsóbreznic, Felsőbreznic, Breznic, Hatne, Kliestyina, Lehota, Marikova, Mikcsova,          Milochov, Orlove, Lednic-Rovne, Nagyudicsa

Harmadik helyen:

Beszterce-Podhragy, Broniscse, Illava, Kisjeszenic, Nagyjeszenic, Ledec, Felsőmostenec,   Podhragy-Podhorje, Savcsina, Pucho-hostat, Sipkov, Sztupne, Újfalu és Duló

Negyedik helyen:

            Bellus, Babótlehota, Horóc, Rovne, Schavnik

Puchó vásárai, piacai és kézműves fábrikái mellett sóházáról volt híres. Morvaországba indultak innen a sóval rakott szekerek, hogy 5-6 órás fuvarozás után az ottani sóraktárakban rakodjanak ki. Több település lakói is vallották, hogy "a puchói sóraktár... keresetet biztosít" (Felsőkocskóc, Nószic). Alsókocskóc lakói is „olykor-olykor a puchói sóraktár körül dolgozgatnak". Hraboka-Lednic lakói mondották: "Fél órára van a sóraktár, ahonnan sót fuvarozhatunk Morvaországba... Morvaország 3 órára van tőlünk, ahol kereskedhetünk, ha akarunk.” Nimnic lakói viszont, akik fél órára laktak Puchótól, panaszkodtak, hogy sajnálatukra Puchóról Morvaországba sót  "nem szállíthatunk, mert nem vagyunk erre tehetősek".

            A sószállítás, egyéb fuvar és munkaalkalom majdnem minden trencséni mezővárosban adott volt. A Puchót sorrendben követő Bitcsén (Bicse) is.

Bicse hatodik a trencséni vásározó helyek rangsorában, az emlegetés gyakorisági listáján. Ötvenkét vallomást tevő település lakói nevezik meg, és harmincan az első helyen. Inkább fekvésével, megközelíthetőségével függ ez össze, semmint a korábban említett vásározó helyek fölötti népszerűségével. Hat országos vására és szerdai heti piacai beilleszkednek abba a trencséni kényszerbe, ahol örökösen adni-venni kellett a lakosoknak, hogy a hegyvidéki gazdálkodás, a háziipari tevékenység, állattartás és gyűjtögető-, zsákmányoló lehetőségek mellett regionális munkamegosztásuk következtében a megélhetéshez szükséges javakhoz hozzájussanak. Nemcsak öröm, kényszer is volt az árucsere folyton zajló, fölöttébb élénk ritmusa Trencsén megye minden mikrorégiójában. Ez kényszerítette a fazekas mesterséget, a fa megmunkálását és a fával való kereskedést magas szinten űző bicseieket is arra, hogy saját vásáraikon, piacaikon kívül rendszerese látogatói legyenek Zsolna, Kisucaújhely, Rajec és Morvaország közel érhető vásárainak, még akkor is, ha ez utóbbi két helyre - Rajecbe és Morvaországba - rossz utakon mehettek télben, nyárban egyaránt. Volt Bicsének sóháza is, és fölöttébb sok iparosa is. Uradalmi székhely is volt, s a mezőváros mellett 21 falu tartozott az uradalomhoz. Termékeny határa, jó erdeje és kiváló legelője, több vízimalma azonban mégsem vonzotta annyira a fuvarozókat, napszámosokat, mint tették azt a fentebb tárgyalt települések.

            Néhány településen megemlítették ezeket a lehetőségeket, de mindjárt el is hárították, mondván: "de mi ezek hasznával nem élünk".

Bicse  925 háza, a benne élő 867 család a 4558 lakossal bizonyára önellátó volt igás- és gyalogos napszámosokból, fuvarozókból./20/  A magas népességszám, a félszáznál több település vásározói, piacozói azonban mégis vonzóvá tették a mezőváros sokadalmait.

Első helyen látogatták a bicsei vásárokat:

            Broniscse, Dlhepole, Drienove, Felsőhluboké, Hricsó, Alsóhricsó, Alsóhlubok, Hvoznica,   Jablonove, Kisjeszenic, Nagyjeszenic, Konszka, Kiskotesso, Nagykotesso, Marcsek,     Nemeskotesso, Olesna, Peklina, Petrovic, Predmir, Psurnovic, Rovne, Schavnik,           Sebestyénfalva, Szetyechov, Sztupne, Pastyinazávada, Podvazsje, Viszoka, Kisbitcsa

Második helyen:

            Beszterce-Podhragy, Vágbeszterce, Hradna, Ovcsarszko, Podviszoka, Rassov, Sztaskov,   Végtepla, Plevnik, Szujó, Zariecs

Harmadik helyen:

            Divina, Felsőhricsó, Kosztelec, Lehota-Bicse, Orlove, Papradnó, Szvedernik, Vrchtepla,    Zaszkalje, Závodje

Negyedik helyen:

            Turzovka

            A Bicsén vásározók felsorolásából kitűnik, hogy nemcsak e mezőváros lakói látogattak idegen vásárokat, ide is eljártak más mezővárosokból a lakosok. Predmir lakói saját vásáraik, piacaik után nyomban Bicsének adták az első helyet, Vágbeszterce lakói a második helyre rangsorolták, amíg az önmaga számára vasárnaponként piacot tartó Turzovka  lakói a negyedik helyen emlegették a bicsei sokadalmakat.

            Ha kevesebben is emlegették első helyen a választott vásározó helyek közül Vágújhelyet, vonzáskörzete, látogatottsága, a megye lakosságára gyakorolt hatása legalább annyira fontos volt, mint Bicsének. Vágújhelyre - bevallottan - 49 településről  jártak rendszeresen adni-venni, árut cserélni az emberek. Közülük 22 település lakói első helyen emlegették e mezővárost:

            Adamóc, Kisbiróc, Beckó, Bohunic, Bohuszlavic, Bossáca, Csütörtök, Dubje, Dunajov,      Halusic, Kalnic, Kochanóc, Kocsóc, Krivoszud, Lieszkó, Nemespodracs, Neszlussa, Révfalu,            Szrnye, Vágújfalu, Vieszka, Zsabinec

Második helyen:

            Biskupic, Broniscse, Kischoholna, Nagychoholna, Felsődrietoma, Hamri, Felsőhricsó,       Ivanóc, Kosztolna, Lalinek; Lehota-Bicse, Melcsin, Nemeslieszkó, Noszdrokóc, Ribari, Szelec, Szkola, Kissztankóc, Velcsic, Kiszablát, Nagyzablát, Zamoróc, Záriecs

Harmadik helyen:

            Apáti, Alsóhricsó

Negyedik helyen:

            Bella

            Vágújhely úrbéres lakóinak a vallomására nem bukkantunk rá, így hát nem tudjuk, ők hogyan vélekedtek saját vásáraikról, piaci és vonzáskörzeti szerepükről, de annak ellenére,. hogy a Bácskai-Nagy szerzőpáros szerint Trencsén lakói féltékenyen szemlélték 1828-ban az emelkedését, és az említett szerzők is hangsúlyozzák kereskedőinek mozgékonyságát, a vásárain évenként forgalmazott gabona és bor mennyiségét, a Bécsbe, Pozsonyba, Pestre közvetlenül szállított viasz-termékeit, gyertyáit, ezt a mezővárosok lakói nem jelzik vissza. Egyedül az évenként "négy haszontalan" ( haszon nélküli) vásárt tartó Beckó lakói közlik, hogy hozzájuk közel van, s első helyen járnak vásározni Vágújhelyre. Ez a viszonylag másodlagos szerepkör azonban csak a Trencsén megyei lakosok között járt ki Vágújhelynek. A jelek szerint Nyitra vármegyéből  többen jártak vásározni ide, mint Trencsénből. Később aztán közigazgatásilag is Nyitrához csatolták, és Fényes Elek már úgy tartotta számon, mint Nyitra megyei mezővárost. A mezőváros nagyszámú iparosa, minősített szak-kereskedői is riaszthatták az egyszerű jobbágy-embereket, akik képtelenek voltak versenyre kelni a gabona-, dohány-, viasz-, bor és egyéb távolsági kereskedőkkel.   Pálinkaháza, serháza, likőrüzeme, posztónyíró, posztókészítő, kőfaragó, tetőfedő, festő, kártyafestő mesterei, nyolc útcára  járó hatalmas piactere, 50 minősített kereskedője azonban olyan pezsgést teremtett Vágújhely áruforgalmában, ami ritkaságnak számított a megye húsznál több vásározó-piacozó településén. Nem lehet véletlen, hogy oly nagy mértékben megszaporodtak a városka zsidó lakosai. 1828-ban már 2221 zsidót számlált a Bácskai-Nagy szerzőpáros az oppidumban. Ennek a jelenségnek az előzményei ott kellett munkáljanak már az 1770-es években is e településen. Forgalmának egyik kulcsa, hogy Morvaországból nemcsak a sót, nagyon sok település lakói innen szerezték be a gabonát, bort is. Magának a mezővárosnak is jeles szőlőskertjei voltak, amelyek burgundihoz hasonló bort érleltek. Gabonájával együtt kelendő volt ez Morvaországban is. Ugyanakkor gyűjtőhelye volt Vágújhely  a Trencsén megyéből leérkező mindenféle árunak, s utolsó állomása  az alsóbb vidékek Trencsén megyébe szállított termékeinek, árucikkeinek. Jellemzője még a mezővárosnak, hogy nagy számú fuvarozót és napszámost vonzott. /21/ Isztebnik lakói Vágújhelyről Nemsovára fuvarozták a sót. Hasonlóan tettek Ribari lakói is. Lieszkó lakói Morvaországba szállították Vágújhelyről a sót. Alsóhricsó lakói marhakereskedelemmel kerestek pénzt Vágújhelyt. Vágújhely és Nemsova között fuvarozták a sót Kiszablát és Kissztankóc lakói is.

            A vágújhelyi szőlőhegyeken pedig a következő falvakból vállaltak munkát: Vágújfalu, Kocsóc, Krivoszud, Halusic, Lieszkó, Melcsics, Révfalu, Szrnye. Joggal feltételezzük, hogy Vágújhely Trencsén és Nyitra közös kapujában jelentősebb szerepet töltött be, mint azt a Trencsén megyéből vásárain megfordulók számából megítélhetnénk.

            Rajec a vallomások sorrendjében a 8. helyet foglalja el a trencséni vásározó helyek között. 44 faluban emlegették, s ebből 27-ben az első helyen, 12-ben a második, 2-ben a harmadik és 3-ban

a negyedik helyen.

Első helyen:

Babkov, Csetna, Kiscserna, Nagycserna, Facskó, Frivald, Gyurcsina, Gyurgyove, Hradna,           Jaszenovo, Klacsán, Konszka, Kosztelec, Kőporuba, Lednice, Lehota-Plebani, Lietava-           Lehota, Pocsarova, Praznov, Precsin, Suja, Szadecsne, Sztránszke, Szvinna, Vrchtepla,    Turó,   Zbinov

Második helyen:

            Domanis, Illove, Kunyerad, Lietava, Lietava-Lucska, Podhorje, Podluzsie, Porubka,         Pruzsina, Zaszkalja, Nemeszávoda, Závodje

Harmadik helyen:

Vágbeszterce, Bicse

Negyedik helyen:

Beszterce-Podhragy, Alsóhricsó, Predmir

            Rajecen 1785-1787-ben 475 házat számláltak a népösszeírók, és 583 családban 2803 ember élt, akik közül 93 férfi nemesnek vallotta magát, s 207-en polgárnak. Ezek közül, illetve ezek utódaiból került ki az a 134 iparűző, akikkel a Bácskai-Nagy szerzőpáros találkozott az 1828-as forrásokban: az irhatímárok, a kallósok, csapósok, posztónyírók s egyéb 26 mesterséget űzők.    Híresek voltak a rajeci méhészek és viaszfeldolgozók is. A mezőváros papirosmalma is adott okot a kereskedelemre./22/ Néhány községből munkára ís jártak Rajecre. Suja lakói gyalogos és szekeres munkát végeztek itt megrendelőik óhajára, Konszka lakói trágyahordásra, szántásra szegődtek el, Jaszenova úrbéresei fogatos munkával kereshettek pénzt, ahogyan Nagycserna lakói is.

            Rajec után a számszerűséget tekintve Illava következik a sorban. 41 településen emlegették, de első helyen csak 11-ben.

Első helyen látogatták az illavai vásárokat:

Bellus, Dubnic, Kasza, Kispodhragy, Klubina, Lede, Podvazsje, Felsőporuba, Prejtha,      Pruszka, Nagypodhrágy

Második helyen:

Bella, Bolessó, Borcsic, Hlozsa, Horóc, Ilavka, Isztebnik, Kamenicsán, Klucsó,       Nagykolacsin, Lieszkovec, Missen, Piecho, Podhragy-Podhorje, Prilesz, Szavcsina, Újfalu,      Duló, Szlavnice

Harmadik helyen:

Biskupic, Babót, Babótlehota, Felsődrietoma, Hamri, Illove, Kosztolna, Mikcsova,             Nagyzablát, Zamoróc, Zsabinec

Negyedik helyen:

Szkola

            A II. József  kori népszámláláskor Illavát 953-an lakták. A 229 család 155 házban élt. Négy tisztviselő, 3 pap és 96 polgár képezte a mezővárosi elitet, Az oppidumnak ser- és pálinkafőző háza, vendégfogadója, kórháza volt, s uradalmi székhelyként is vonzotta a környék lakosságát. Néhány településről rendszeresen jártak dolgozni az itt lakó "szorgalmatos mesteremberek... vargák, szegkovácsok,.... posztósok" földjeire. Lieszkove fogatos gazdái szántásra, fuvarozásra, trágyahordásra szegődtek el Illaván. Klobusic tehetősebbjei szántásra jártak át, Kasza lakói "mindenféle munkára, aratásra, cséplésre", az illoveiek pedig "gyalog és fogattal kereshettek pénzt" a mezővárosban./23/

            Az illavaiak nem büszkélkedtek, de nem is szerénykedtek, amikor saját vásáraikról szóltak. Tényként közölték: "Városunkban évi hét (7) vásár esik... Hetente egyszer, csütörtökön hetivásár van mezővárosunkban. Ezenkívül eljárunk a környékbeli mezővárosokba is - Pruszka, Bellus, Puchó -, ahol vásárok vannak." Fontosnak tartották azonban azt is közölni, hogy "mivel házaink az országút mentén fekszenek, sört, pálinkát árulhatunk, amit... contractus szerint főzhetünk". Kereskedni természetesen a "határukban folyó" Vágon is kereskedhettek, mert az "mindenféle kereskedésre alkalmas".

            Miközben Illava lakói Pruszka, Bellus, Puchó vásárait látogatták, hozzájuk Kasza, Bellus és Pruszka vásározói látogattak, mindhárom településen elsőként emlegetve az illavai kereskedési lehetőségeket.

            Rangban hasonló volt agyhelyzete Kisucaújhelynek, amely település vásárait ugyancsak 38 községben emlegették név szerint, de ebből  22-ben első helyen, 12-ben második helyen, egy településen a harmadik, három településen pedig a negyedik helyen.

Első helyen:

Horelica, Klubina, Kraszno, Lehotá-Budetin, Lieszkovec, Lodne, Lopusa, Óbeszterce,        Ochodnica, Oscsadnica, Oskerda, Povinna, Radolya, Nagyrudina, Kisrudina, Rudinszka,          Teplica, Újbeszterce, Alsóvadicsó, Középvadicsó, Vranye, Zborov

Második helyen:

Bicse, Brodnó, Chumec, Csatca, Divina, Luky, Marcsek, Sznazsnica, Szvedernik,   Szvrcsinovec, Zadubnye, Zasztranye

Harmadik helyen:

Gbellán

Negyedik helyen:

Kotrzina-Lucska, Liszica, Závodje

            A már többször említett népszámlálás adatai szerint az 1780-as évek derekán Kisucaújhelynek 1705 lakosa volt, akik 363 családban és 338 házban éltek. A 33 nemes férfi mellett 187 vallotta magát polgárnak, 119 pedig zsellérnek. 1828-ban a Bácskai-Nagy szerzőpáros már 258 iparűzőről és 7 kereskedőről tud, akik közül 244 a mester, és összesen 20 szakmában jeleskednek. A Kisuca völgyében fekvő mezőváros lakói közel találták Zsolnát, de az úrbérrendezéskor a megvallatottak nem tettek említést arról, hogy járnának a zsolnai vásárokra, annak ellenére sem, hogy Kisucaújhely communitasanak privilégium szerinti jogállása ugyanolyan volt, "mint Zsolna város lakóinak". Ha a kisucaújhelyiek meg is elégedtek saját vásáraikkal, minden vasárnap tartott szabad piacukkal, az ő sokadalmaikat második helyen látogatták Bicse és Csatca mezővárosok lakói.

Kisucaújhely fenyőerdeje, juhtartása, borvásárai és kézmívesei vonzották a kereskedőket is. Munkát idegen települések lakói nem nagyon vállaltak Kisucaújhelyen./24/ Egyedül Vranye lakói vallották, hogy itt vagy Zsolnán pénzért dolgozhatnak. Maguk az oppidum lakói a pénzszerzési lehetőségekkel kapcsolatban azt vallották, hogy "egyesek fával kereskedhetnek",  a "szegényebbek" a Kisucán "evezővel... kereshetnek" pénzt, de "egymásnál vagy gyalog, vagy marhával" is vállalhatnak pénzért munkát, mivel "itt mindenféle mesterember van".

            Pruszka és Bellus még az a két mezőváros Trencsénben, ahová viszonylag több településről jártak vásározni. Pruszkára 30-ból, Bellusra 29-ből. E két mezővárosban a látogatottság rangsora a

következőképpen alakult.

Pruszkára első helyen:

Bolessó, Felsőbreznic, Illava, Kamenicsán, Miksova, Piecho, Podhragy, Savcsina,             Szedmeróc, Szlavnica, Újfalu és Duló

Második helyen:

Bellus, Dvorec, Kalnic, Klobussic, Kvasso, Liborcsa, Prejtha, Tunyesic, Zsabinec

Harmadik helyen:

Borcsic, Horóc, Ilavka, Isztebnik, Klucsó, Lieszkovec, Szkola

Negyedik helyen:

Kasza, Pruzsina, Zamoróc

            Míg Pruszka saját, szerdánkénti hetipiaca és évenkénti öt országos vására mellett Illavára és Trencsénbe küldte lakóit kereskedni, vásározni, addig a pruszkai vásárokat és piacokat több-kevesebb rendszerességgel látogatták az illavaiak, a bellusiak. Bár a megközelítően ezer lakoshoz viszonyítva sok mester, iparűző élt Pruszkán, de a domborzati, vízrajzi viszonyok nagyban gátolták, hogy vásározóit szélesebb körből toborozza./25/ Ez gátolta kézműiparának gyorsabb ütemű fejlődését is.

            Hasonló közlekedési akadályok fékezték Bellus forgalmát és dinamikáját is. Itt 29 település lakói vásároztak rendszeresen.

Első helyen:

Vágbeszterce, Hlozsa, Horóc, Ilavka, Alsólieszkó, Podhragy-Podhorje, Podszkal, Pruzsina,             Lédnicrovnye, Szlopna, Szverepec, Tunyesic, Viszolaj

Második helyen:

Horenic, Illava, Kasza. Alsókocskóc, Felsőkocskóc, Ledec, Felsőlieszkó, Felsőmostenec,   Nószic, Precsin, Puchó, Puchóhostat, Sztrezsenic, Trsztye, Hrabovka

Harmadik helyen:

Nem említették sehol.

 Negyedik helyen:

Újfalu és Duló

            Annak ellenére, hogy Bellusnak minden kedden hetipiaca volt, és évenként 6 országos "nagyvásárt tartott", lakói "a környékbeli városokba is" eljártak vásározni, piacozni, úgymint Illavára, Pruszkára, Vágbesztercére és Puchóra. Az említett mezővárosok lakói viszonozták is a látogatókat. Vágbeszterce, Illava, Kasza, Puchó lakói is vásároztak Bellus sokadalmain./26/

            Ezzel le is zárhatnánk Trencsén megye fontosabb mezővárosainak vásári forgalmát, mert jószerével minden település lakói elérték 1-2 órányi járásra, egy-két mérföldnyi távolságra valamelyik vásártartó, piacozó helyet a már megemlítettek közül. Igazságtalanok lennénk azonban a történelmi valósághoz, a Trencsén megyei lakosokra nehezedő kényszerhez, ha nem említenénk meg azokat a kisebb jelentőségű vásárokat, piacokat, amelyek pár község lakóinak a megélhetéséhez szükséges mikroregionális árucserét biztosították, avagy csak felvették eladni való árujukat. Trencsénben ugyanis éppen a lakosság kényszerű regionális munkamegosztása, a természeti viszonyokhoz alkalmazkodó megélhetési források különbözősége miatt, kényszerből olykor-olykor még egyetlen település belső lakosai számára is meg kellett szervezni az árucsere lehetőségét. Ilyen volt például Turzovka, a Morvaországgal és Sziléziával határos erdős hegyek között szétszórt 864 házával, a 898 családban élő 4832 lakosával, hatalmas tömegű zsellérével a Kisuca völgyében.

            Turzovka falu volt. Privilégium nélkül. A maga akaratából és a maga hasznára szervezte meg vasárnapi piacait. Ahogyan a lakosok vallották: "Vasárnaponként hetivásár tartatik itt, ami az (adó) fizetésünkben segít". Az adófizetés kényszere mellett egyéb okok is árucserére késztették ezt a majdnem ötereznyi hegyilakót. A portákon, külső telkeiken termesztett és aszalt gyümölcsöt, a morvaországi erdőkből vásárolt fából készített eszközöket, edényeket, zsindelyt, deszkát, a varga-, csizmadia-, kovács-, bognár-, fazekas műveket, a szarvasgombát, a földi almát (krumplit) vásározók, piacozók, hátaló és szekeres kupecek könnyebben felvásárolhatták a vasárnapi piacokon, mintha a meredek lejtőkkel, nagy emelkedőkkel tarkított völgyben házról házra kellett volna kilincselniük.

            Sorolhatnánk még a megvallott és a feltételezett okokat, amik kikényszerítették a belső vasárnapi adás-vételi alkalmakat. Más község lakói nem említik a turzovkai piacokat. Ez azonban nem jelenti azt, hogy kupecek, felvásárlók nem jelentek meg haszonszerzés céljából és szándékával Turzovkán. Inkább arról van szó, hogy az a felvásárló, kupeckedő réteg, amelyik több-kevesebb bizonyossággal folyton mozgásban volt, nem a megvallatott úrbéresek közül került ki. Turzovka lakói saját vasárnapi piacuk mellett rendszeresen jártak vásározni, kereskedni nemcsak a Vágra, a Kisucára, hanem Morvaországba, Sziléziába, Zsolnára és Bicsére is. Lévén "elnépesedett település" Turzovka, lakói az Alföldre is eljártak pénzt keresni, ezzel együtt vásározni is.

Turzovkához hasonló helyzetben volt Kossa vagy Kasza mezőváros. Ez az Illavától fél órányi szekerezésre lévő mezőváros nem vallott ugyan saját vásárairól, de lakói négy vásározó helyet látogattak. Elsőként a rajeci, másodikként a bellusi, harmadikként a vágbesztercei, negyedikként a pruszkai sokadalmakat. Ugyanakkor Miksova lakói - egyedül a trencséni falvak közül - negyedik vásározó helyükül említették Kossa, vagy Kasza mezővárosát. További kutatás derítheti majd ki, hogy a Kaszán élő "számos posztó-szövők", a "ser- és pálinkafőző ház", a Vágon keresztül ívelő kőhíd - korábban és későbben - mennyire tette frekventált kereskedő-hellyé a mezővároska piacait, vásárait./27/

Csatca (Csácsa, Csatcsa, Csattza) mezőváros lakói is túl szerénynek bizonyultak. Az úrbérrendező biztosok kérdésére csak annyit mondottak, hogy "Kisucaújhelyre járnak piacozni, de rossz és alkalmatlan utakon". Mind Fényes Elek, mind a Bácskai-Nagy szerzőpáros megemlékezik azonban róla, s mint a Kisuca partján "fő ország- és postaútban" fekvő, a Sziléziába tartók számára elkerülhetetlen települést említik. Vámhivatala, sóháza is rangosította a mezővárost, és számos fuvaros, borkereskedő fordult meg benne, nemcsak egy pihenőre, adás-vétel céljából is. Rejtély, miért nem említette sem a saját lakosság, sem a környék településeinek egyetlen vásározója sem a csatcai sokadalmakat./28/

Kasza, Turzovka  és Csatca némaságba burkolt piacai és vásárai mellett volt Trencsén megyében még néhány kevesek által látogatott, valószínűleg csak a legközvetlenebb környék lakosságának belső árucseréját elmozdító vásározó hely. Ezek közé kell sorolnunk Varin, Trencsénteplic, Predmir, Lednic, Dubnica és Beckó mezővárosokat, amelyek viszonylag kevés falu lakóinak az emlékezetébe vésték be magukat vásáraikkal, piacaikkal.

            A felsoroltak közül Varin vásárai voltak a legnépesebbek. Ez a mészégetéséről, a Vágban fogott pisztrángjairól, kézműves mestereiről elhíresedett mezőváros Fényes Elek szerint "hajdan nevezetes vagyonos város volt, de a sok tűz miatt elszegényedett". Jó rétje, legelője, termékeny határa révén önellátó is lehetett volna, de fekvése, geográfiai helyzete piaci feladatokat rótt rá. A lakosok úgy vallottak, hogy "királyi privilégium alapján.... vannak piacok, vásárok" a településen, de a lakosság Trencsénteplicre és Zsolnára is eljár adni-venni. Trencsénteplicen a vásározás mellett a fábrikában is dolgozhattak volna, de vallomásuk szerint "ebből hasznuk nincs". Annál többet pénzeltek a községi serfőzdéből és a pálinkafőző üstökből. A sört és pálinkát egész évben főzték, s "az uraság engedélyével" 6 hónapon át szabad "sörkorcsmájuk" volt, "a másik hat hónapban" azonban "csak négy korcsmában mérhették" a maguk főzte sört. A pálinkát egész évben szabadon korcsmárolták. A 168 házban, 205 családban élő 1088 lakos korcsmával tehát bőven el volt látva. Az ezekben elköltendő pénzt fazekas mesterséggel és egyéb kézműves tevékenységgel keresték./29/

            Ezt a Vág jobb partján lévő mezővárost 12 helyiség lakói tartották számon vásárai, piacai okán.

Első helyen:

Bella, Krasznyán, Liszica, Kotrzina, Lucska, Nedeca, Nezbudlucska, Felsővadicsó

Második helyen:

Varín, Középvadicsó

Harmadik helyen:

Sznazsnica, Zasztranye, Teplica

            Eggyel kevesebb, összesen 11 községben emlegették Trencsénteplic vásárait.

Első helyen  csak három településen:

Alsóporuba, Sztrázsa, Varín

Második helyen:

Gbellán, Krasznyán, Kotrzina-Lucska, Nedeca, Nezbudlucska, Felsővadicsó

Harmadik helyen:

Liszica

Negyedik helyen:

Zasztranyé

            Ez a II. József által elrendelt népszámláláskor 728 lakossal, 111 házzal, 141 családdal bíró mezőváros "meglehetős papírost" készítő papírmalmáról volt nevezetes. Hanyatló, majd "elenyésző posztógyára"  már ekkor sem sok embert foglalkoztatott. Termékeny földje, kiváló legelői, elégséges erdeje mellett a "lakosai... vászon-szövésből, kézi mesterségekből és pálinkafőzésből táplálták magokat". Vásárai - a látogatottság hiánya is bizonyítja - "nem nevezetesek". Maguk a mezőváros lakosai szerényen vallották: "Évente helyben négy vásár van, melyeket marhapiac előz meg". Itt "minden terményüket, holmiaikat eladhatták", de a helybeli fabrika alkalmazottai is megvásárolták mindenüket. A fábrikában a lakosok is jól kereshettek, méginkább pénzelhettek azonban a Vágon. Vásáraik gyenge voltát bizonyítja, hogy maguk a mezőváros lakói rendszeresen eljártak Kisucaújhelyre, Zsolnára és Varínba adni-venni, kereskedni, "szükségüket beszerezni"./30/

            A teplici vásároknál is jellegtelenebbek voltak a Predmir mezővárosában tartani szokott sokadalmak. A "dicső emlékezetű Lipót császár és király 1685-ben kiadott privilégiuma alapján évente négyszer" tartott országos kirakodó vásár mellett hetivásáruk is volt. Jobban pénzteltek azonban "a földesúr engedélyével mindegyik polgárnak" meglévő "szabad korcsmájából az országút mentén". Predmir lakói nemcsak korcsmát tartottak, hanem "szabadon főzhették a sört és pálinkát" is. Handellel, azaz kereskedéssel a Vágon is kereshettek pénzt, "de nagyobb részben jövedelmük a tutajozásból" volt.

            Ebben a "szép és termékeny rónaságon"  megtelepült mezővárosban 788 lakó élt 124 házban, 156 családban, akik között számos mesterember volt, és "több nemesi curia" is találtatott./31/

            A Vág bal partján lévő mezőváros vásárait első helyen csak Szujó lakói említették. Második helyen  Schavnikból  látogatták, s harmadik helyen Hradna, Hvoznica és Rassov lakói.

            Évi négy vásárt tartott "privilégium levél szerint" Lednic mezőváros lakossága is. A 121 házban, 132 családban  657  lakost számláló közösség vásárait három településen említették csak:

Alsóbreznic, Breznic és Lehota, ezek viszont első helyen. Vásárait a mezőváros uradalmi központ volta tartotta életben, és a sörfőzőház, a mészégető kemence, az  "igen szép kőris, fenyő, bikfából álló erdő" faragványai, háziipari termékei öregbítették a hírét. A 24 falut és 2 mezővárost átfogó uradalmi központ székhelye nem volt azonban annyira forgalmas, hogy egy hetipiacot is fenntarthatott volna. Ezért a ledniciek maguk is sűrűn látogatták Puchó mezőváros hetivásárait, országos sokadalmait./32/

            Ha jelentéktelen forgalmúnak minősítjük a lednici vásárokat, még alacsonyabb rangúnak kell mondanunk Dubnica mezőváros sokadalmait. A Vág bal partján lévő mezőváros II. József uralkodása idején 1418 lakost számlált, akik 199 házban és 293 családban éltek. Korán megtelepedtek benne a zsidók. Nem annyira vásárainak forgalma, a település központi fekvése miatt jöttek ide, sokkal inkább azért, mert jeles búcsújáró hely volt, s ez időről időre nagy jövedelmi forrásnak bizonyult. Fényes Elek leírása szerint az "uraság várkastélyát" övező "gyönyörű angol- kert" mellett a település nevezetessége "egy szép kálvária, s a boldogságos szűz Mária csodatévő képe". E képhez "nagy búcsújárások történnek". Alighanem a búcsújárások éltek elevenebben a lakosok emlékében, s csak mellékes motívumként az ezekkel összefonódó vásározási lehetőségek. A dubnicaiak úrbérrendezés-kori vallomása nem maradt fenn, de három falu lakói megemlékeztek róla, mint vásározó helyről. Első helyen Lieszkovec, harmadik helyen Prejtha, negyedik helyen Ilavka lakói szóltak Dubnicáról, mint vásározó helyrő1./33/

Trencsén megye belső vásározó helyei közül meg kell még említenünk az 1841 lakosú, 247 házzal, 402 családdal bíró Beckót. Fényes Elek elragadtatással írt erről az "igen régi, s hajdan kőfallal, sáncokkal körülvétetett" mezővárosról. Dicséri "hajdan Bolondócz várának is nevezett" omladozó erődítményét, a Cservenahora "nevezetű hegyeiben" ásott "veres anyagot", az egész "megyében a legjobbak közül" való "kiterjedt határát", jó legelőit, szép erdejét, "igen sok mesteremberét", s még népes vásárait is. E1 volt ragadtatva gyümölcsösei bőségétől, csak a szőlőhegyei említésekor komorodtak meg a jelzői, mondván: "Savanyú bort terem".

            Beckó lakói nem becsülték olyan sokra a maguk vásárait 1770-ben, mint tette azt 8 évtizeddel később Fényes Elek. Lakonikusan csak annyit közöltek: "Évente négy vásárunk van, de semmi haszon nincs belőle". Maguk a beckóiak saját vásáraikon kívül a közel, jó úton elérhető Vágújhelyen piacoztak./34/

            Ime Trencsén megye belső vásározó, piacozó helyeinek listája. Első, ami szembetűnik vizsgálatuk során, hogy sűrű hálózata alakult ki a piacozó helyeknek. A másik, hogy az országos vásárok mellett a mezővárosok többsége tartott hetivásárokat is. Még a viszonylag gyéren látogatott Varín és Predmir is. A hetivásárokat nem tartó mezővárosok piacainak, vásározási alkalmainak gyérebb emlegetése összefügghet azzal is, hogy a sajátos természetföldrajzi viszonyok között élő trencséni lakosok rá voltak kényszerítve a folytonos árucserére, s azokat a piacozó helyeket, ahol évenként csak négyszer-hatszor forgalmazhattak, cserélhettek, árulhattak, azért hallgatták el, mert a rendszeres áruforgalom helyei tolakodtak emlékezetükbe, amikor az úrbérrendező biztosok kérdezősködtek haszonvételeikről, pénzszerzési lehetőségeikről. Azt azonban világosan látnunk kell, hogy a sűrűbben emlegetett helyek piacai, vásárai lényegesen fontosabb szerepet töltöttek be az árucserében, az adás-vételben, mint a ritkán, vagy egyáltalán meg nem nevezett helységek, mezővárosok. Ebből a szempontból tényként kell elfogadnunk, hogy Bellussal, legfeljebb Varínnal zárul az a sor, amely helységek vásározási lehetőségei meghatározták a trencséni emberek és települések árucsere kapcsolatait. A többiek már csak kiegészítő alkalmatosságokként segítették a termékeiket, javaikat minduntalan cserélni, adni-venni kényszerülő lakosokat./35/

A trencséniek megyén kívüli vásározó helyei:

Csatcát is számításba véve, Trencsén megye lakói 21 belső vásárt látogathattak, melyek közül 15-16 helyen rendszeresen tartottak heti piacokat is. Ez a 18. század utolsó harmadában feltűnően élénk árucseréről tanuskodik, még akkor is, ha a javaknak ez a nagyarányú cseréje nem a haszonelvűséget tekintette elsődlegesnek, és nem a tőkefelhalmozást célozta meg, csupán a megélhetés kényszerítette ki. Még izgalmasabbá válik a helyzet, ha számba vesszük azt is, hogy hány megyén kívüli piacot, vásárt kerestek fel ennek az északnyugati törvényhatóságnak a lakói, s merre fordultak meg az országhatáron kívül. Jártak ugyanis vásározni a lakosok Nyitra, Turóc, Bars és Pozsony megyébe is, és feltűnő számban Morvaországba és Sziléziába. A szükség lekényszerítette őket az Alföldre is, bár vallomásaik szerint ide aratni, kaszálni, csépelni szegődtek el, néhány népesebb községből szőlőt kapálni, de majdnem elképzelhetetlen, hogy faragott faedényeikkel, eszközeikkel, szerszámaikkal ne kereskedtek volna az Alföldön, s a fazekasok, mész- és szénégetők, erdei terméket - mogyorót, gombát, gyógynövényt, szurkot, taplót, szárított gombát, aszalt gyümölcsöt, viaszgyertyát, mézet, prémet, madarakat - kínálók leszekerezve a sík vidékekre, néhány vásárban meg ne fordultak volna. Ha másért nem, a maguk számára vagy haszonra vásárolt gabona és bor, esetleg szerszámok, só, fűszer beszerzése céljából.

            A megyén kívüli vásárok közül a Nyitra megyei Nagytapolcsányt említették a legtöbb helyen. Összesen 13 település lakói - közöttük Bán mezőváros szolgálónépei - vallották piacozó helyükül Nagytapolcsányt.

Tapalcsány uradalmi központ volt, jó rozstermő vidéken, ahol elhíresedett baromvásárokat tartottak, s ahol főleg a fuvarozni szándékozók szerezhették be a lovakat./36/ Trencsén megyéből első helyen

            Ribin lakói emlegették kedvenc vásározó helyükül.

Második helyen látogatták a tapolcsányi sokadalmakat:

Brezolup, Nagychlevin, Cimena, Alsónasztic, Pecsenéd, Rongyossztrice és Bán lakói.

Harmadik helyen:

Kishradna, Prusz

Negyedik helyen

Ómasztina, Kissztrice, Nagysztrice

Nagytapolcsányt Zsámbokrét  követte a sorrendben. Vásárait hat településen említették meg, de első helyen sehol.

Második vásározó helyükül vallották:

Kissztrice és Nagysztrice

Harmadiknak:

Ómasztina, Bán és Brezolup

Negyediknek:

Kishradna

Németprónára már csak négy helyről jártak, valószínűleg kést vásárolni, azzal kereskedni. Első helyen

Csicsman lakói emlegették.

Második helyen

Facskó és Ómasztina

Harmadik helyen:

Csernólehota úrbéresei

            Óturát mindössze Felsődrietoma lakói vallották vásározó helyükül, de ők is csak a negyedik helyen. Óturáról valószínűleg többen jártak Trencsénbe vajat, sajtot, aszalt gyümölcsöt vásárolni, mint Trencsénből ide adni-venni. Az óturaiak ugyanis híres házaló kereskedők voltak, akik az északi vármegyékben felvásárolt vajat, sajtot, diót, mogyorót, aszalt gyümölcsöt Pestre, Bécsbe hordták a nagyobb haszon reményében./37/

            Egyetlen helyen említették Privigye vásárait is.  Ribin lakói. Ők is csak harmadik helyen. Bizonyára híres gabonavására fordíttatta a ribiniek  szekere rúdját e Nyitra megyei mezőváros felé.

            Amig Nyitra megyéből 5 vásár nevét emlegették a trencséni úrbéresek, a nehezebben megközelíthető Turóc megyéből csak két mezővárost: Szucsát és Turócszentmártont. Szucsára Podhragyról a második, Sztrecsenből a harmadik helyen jártak a lakosok vásározni.

            Turócszentmártonba csak egy helyről, Sztrecsenből. Ott is csak a negyedik helyen említették.

            Bars megye messze esett a Trencsén megyei lakosoktól, de Oszlán nevű mezővárosának mind heti, mind országos vásárait néhány községből meg-meglátogatták. Második helyen Ribin, harmadik helyen Kissztrice és Nagysztrice lakói.

            Pozsony megye is vonzott vásáraival egy trencséni települést. Nagyszombat vásárait Nemespodracs lakói látogatták. Igaz, csak a  harmadik helyen említették.

            A szomszédos és távólabbi megyék piacozó-, vásározó helyeinél többen és szívesebben látogatták a Trencsén megyeiek közül a velük szomszédos külföldi piacozó és vásározó, munkát, fuvart, adás-vételi lehetőséget kínáló helyeket: Morvaországot és Sziléziát.

Morvaország felkapottabb volt, mint Szilézia. Sót fuvarozni, fát vásárolni, az Alföldön vásárolt gabonát, bort eladni szívesen jöttek ide Trencsénből. Az alkalmi munkák mellett 35 településről rendszeresen eljártak a morvaországi vásárokra. Igaz, első helyen sehol sem említették, de második helyen 19, harmadik helyen 9, negyedik helyen 5, és ötödik helyen 2 trencséni község lakói vallották vásározó helyükül Morvaországot.

Első helyen:

Sehol nem említették.

Második helyen:

Hoscsena, Ihristye, Láz, Lieszko, Lisza, Luky, Mesztecskó, Mostistye, Nemespodracs,         Nimnic, Szrnye, Alsószucsa, Turzovka, Ujezdo, Veszka, Bezdedó, Viderna, Viszoka,             Zariecs, Zbora

Harmadik helyen:

Dvorec, Hrabovka, Podviszoka, Puchó, Ribari, Lédnicrovnye, Szlavnica, Sztrezsenic,        Kisudicsa

Negyedik helyen:

Bitcsa, Broniscse, Ólesna, Papradnó, Kissztankóc

Ötödik helyen:

Felsődrietoma, Miksova

            Az itt felsorolt községek úrbéres lakói összehangzóan vallották, hogy vásározni járnak Morvaországba. Rajtuk kívül azonban még legalább ennyi helyen említették meg, hogy Morvaországba sót és rezet szállíthatnak, avagy éppen szállítanak is. Sokan vallották azt is, hogy az itt vásárolt fából fűrészelnek deszkát, hasítanak zsindelyt, avagy faragnak edényeket, szerszámokat. A Morvaországba kiszekerezők minden bizonnyal gabonát, dohányt, bort, pálinkát, aszalt gyümölcsöt, vajat, egyéb élelmiszert vittek eladni, s onnan fát, fémeszközöket, egyéb manufaktura termékeket vásároltak, nemcsak saját hasznukra, hanem eladásra is.

Morvaországba tehát haszonszerzés céljából fuvaroztak, jártak vásározni a trencséni lakosok.

            Ugyanez a cél fordíttatta velük a szekerek rúdját Szilézia irányába is. Ide azonban sokkal kevesebb településről jártak rendszeresen vásározni. Az utak erre nehezebben voltak járhatók, és a szekerezőknek, vásározóknak bajosabb volt állataik számára legelőt bérelni, mint Morvaországban.

Számos település vásározói, fuvarozói panaszkodtak, hogy a sziléziaiak még diszkréció, külön ajándék ellenében sem hajlandók jószágaíknak a fuvarozáskor szükséges legelést biztosítani, ezért nincs lehetőségük oda sót, rezet szállítani. 15-20 községben vallottak arról, hogy szoktak, vagy lehetőségük van Sziléziába sót szállítani, de azt hogy ott rendszeresen vásároznak, csak 8 településen vallották. Ezek közül Turzovka lakói első helyen említették a sziléziai vásározási, piacozási lehetőséget. Második helyen: Rakova, Zborov. Harmadik helyen: Ólesna, Oscsadnica, Radolya, Szvrcsinovec. Negyedik helyen: Podviszoka. E falvak lakói nemcsak vásároztak Sziléziában, hanem több-kevesebb rendszerességgel sót és rezet is fuvaroztak oda. Visszaúton pedig onnan hoztak árut, főleg szerszámokat, ruhaneműket, egyebet.

A vásárt nem valló települések:

            A Mária Terézia által elrendelt, az országban egységes szempontok szerint végrehajtott úrbérrendezés során Trencsében voltak községek - viszonylag nagy számban -, amelyek lakói nem nevezték meg piacozó helyeiket, legfeljebb a nehézségekre hivatkoztak, amelyek akadályozták a vásározó, piacozó helyek megközelítését. Cserne lakói maleficiumaik, káraik között említették: "Piacozó hely messze van, és kényelmetlen úton". Csicsman úrbéresei sem dicsekedtek: "Piacozó és vásárhelyek 2 mérföldre vannak tőlünk, hegyes, rossz utakon, ahol tetejében a rossz utaknak, még vámot is kell fizetni. Németpróna csak egy mérföldre van, s oda vámot nem kell fizetni, de szintén csak rossz, hegyes utakon közelíthető meg". Hlinik curális helység, szolgálónépei "az uraság házában laknak", ezért úrbéres szolgálattal nem, csak úri szolgálattal tartoznak. Sem úrbéres hasznuk, sem úrbérrel összefüggő káruk nem volt, ezért nem is válaszoltak a kérdezőbiztosok, conscriptorok vallató kérdéseire: "Nekünk sem urbáriumunk, sem contractusunk nincs, mivel sem úrbéri szántóföld, sem semmilyen tartozéka nincs. Az uraság házában lakunk, sem hasznunk, sem kárunk - mondották - Szabad menetelűek vagyunk".

Kiszsámbokrét lakói még egyszerűbben intézték el a rendezés előtti vallatásukat. Közölték a conscriptorokkal: "A kisnemesi településen jobbágytelkek nincsenek, így községi hasznokról, károkról nem tudunk szólni". Persze voltak hasznok is, károk is, de nem úrbéres jellegűek, s a nemesi communitás hasznai, kárai nem tartoztak az államhatalom intézkedési körébe. Azok összeírásáról, számbavételéről legfeljebb a rendi országgyűlés, a diéta intézkedhetett, nemesi felkelés vagy egyéb országos megajánlás kapcsán. Ezúttal tehát törvény- és szokás adta joguk volt a kiszsámbokrétai kúrta nemeseknek kitérni a válasz elől.  Kopec lakói "nagy hegyekkel" vannak "körbevéve, különösebb pénzkereseti lehetőségünk nincs". Lutissa, úrbéresei sem említettek vásározó helyeket: "Városok - mondották -, ahol termelvényeinket eladhatnánk, messze vannak, és rossz út vezet hozzájuk". Ilyen és hasonló válaszokat adtak, vagy csak elhallgatták vásározó, piacozó helyeiket az alábbi falvak lakói: Moys, Lucska, Pazsitye, Radvosztka, Riecsnica, Kaszarovnye, Szkalite, Viszocsan, Beszterce-Podhragy, Zliechó, Kisbitcse, Sztrázsa, Benyov, Bobrovnik, Kischlevin, Dezsér, Kisdivinka, Drskóc, Halács, Hrabove, Klobusic, Kiskolacsin, Latkóc, Krivoklád, Rakoluk, Marsova, Medne, Miksova, Nemeskócóc, Nozdrovic, Rozvadz, Szedlicsna, Felsőszucsa, Tridvori, Tuchina, Urbanov, Vaszka, Zakopce, Zubák, Vöröskő./38/

            Egyértelműen megállapítható a vallomásokból, hogy Trencsén megye lakossága szinte egyöntetűen 1-2 mérföld, 1-2 órányi járásra, legfeljebb 3 órányi távolságra kereste vásározó helyeit. Ennél messzebbre, 5 mérföldre, 5 órányi járásra csak azok távolodtak el lakóhelyüktől, akik a vásározási alkalmatosságokat összekötötték a pénzért végezhető munkával, fuvarozással, aratással, kapálással, csépléssel. Akik azonban ezt a távolságot is felvállalták, azok már Trencsén megyén kívül is keresték a sokadalmakat, a munkaalkalmakat, az adás-vételi lehetőséget.

            Külön néprajzi, történelmi dolgozat témája lehetne az Alföldre járók kérdése. Ahol erről vallanak, 7 mérföldnyi távolságot emlegetnek, de konkrét településeket sohasem. Alighanem az aratás, cséplés és egyéb munkalehetőségek, méginkább a szekerező, batyuzó vándorkereskedelem mindekori útvonalai és nem konkrét települések felkeresése szabták meg az ez irányú és célú mozgás irányait és kereteit. Alföldön többnyire a Duna északi partjára lejtő síkvidéket, a Dunántúlt, legfeljebb a Kisalföldet értették Trencsén megye lakosai.

            Végezetül tekintsük át azt a táblázatot, amelyik számszerűsíti a megye lakóinak vásározási szokásait. (A táblázatba nem vettük fel Csatcát, mint olyan települést, amelyiknek a lakói saját vásáraikat nem említették meg, és sehol a megyében nem emlékeztek meg arról, hogy Csatcára vásározni jártak volna.).

Vásártartó helyek	I. helyen	II. helyen	III. helyen	IV. helyen	V. helyen	Összesen
Trencsén	66	18	1	1	2	88
Zsolna	40	29	7	-	-	76
Bán	40	17	3	2	-	62
Vágbeszterce	21	25	11	1	2	60
Pucho	27	12	13	5	-	57
Bicse	30	11	10	1	-	52
Vágújhely	22	23	2	2	-	49
Rajec	27	12	2	3	-	44
Illava	11	18	11	1	-	41
Kiszucaúj-hely	22	12	1	3	-	38
Pruszka	11	9	7	3	-	30
Bellus	13	15	-	1	-	29
Varin	7	2	3	-	-	12
Trencsén-teplic	3	6	1	1	-	11
Prednir	1	1	3	-	-	5
Lednic	3	-	-	-	-	3
Dubnica	1	-	1	1	-	3
Beckó	1	1	-	-	-	2
Kossa	-	-	-	1	-	1
Turzovka	Önmagának tart vasárnapi piacokat

Nyitra megyében is vásározók

Vásártartó helyek	I.helyen	II. helyen	III. helyen	IV. helyen	V. helyen	Összesen
Nagytapol-csány	1	7	2	3	-	13
Zsámbokrét	-	2	3	1	-	6
Németpróna	1	2	1	-	-	4
Ótura	-	-	-	1	-	1
Privigye	-	-	1	-	-	1

Turóc megyében is vásározók

Vásártartó helyek	I. helyen	II. helyen	III. helyen	IV. helyen	V. helyen	Összesen
Szucsa	-	1	1	-	-	2
Turócszent-márton	-	-	-	1	-	1

Bars megyében is vásározók

Vásártartó helyek	I. helyen	II. helyen	III. helyen	IV. helyen	V. helyen	Összesen
Oszlán	-	1	2	-	-	3

Pozsony megyében vásározók

Vásártartó helyek	I. helyen	II. helyen	III. helyen	IV. helyen	V. helyen	Összesen
Nagyszom-bat	-	-	1	-	-	1

Morvaországban kereskedők

	I. helyen	II. helyen	III. helyen	IV. helyen	V. helyen	Összesen
Morva-ország	-	19	9	5	2	35

Sziléziában kereskedők

	I. helyen	II. helyen	III. helyen	IV. helyen	V. helyen	Összesen
Szilézia	1	2	4	1	-	8

Jegyzetek:

1. Magda Pál: Magyar országnak és a határ őrző katonaság vidékinek legújabb statisztikai leírása. Pest, 1819. ( A továbbiakban: Magda Pál,1819.). 197-204.; Fényes Elek: Magyarország leírása. Pest, 1847. I-IV., (A továbbiakban: Fényes, 1847.). II. Dunáninneni kerültet. 135-143.; Fekete Nagy Antal: Magyarország történeti földrajza a Hunyadiak korában. IV. Trencsén vármegye. Bp. 1941. (A továbbiakban: Fekete Nagy Antal, 1941.). 3-62.; Rebro Karol: Urbarska regulácia Márie Terézie a poddanské úpravy Josefa II. na Slovensku. Bratislava, 1959. (A továbbiakban: Rebro, 1959.). vonatkozó fejezetei.

2. Danyi Dezső-Dávid Zoltán: Az első magyarországi népszámlálás (1784-1787). Budapest, 1960. (A továbbiakban: Danyi-Dávid, 1960.). 198-208.

3. Uo. 208. Lásd még: Nagy, Ludovicus: Notitiae politico-geographico-statisticae Inclyti Regni Hungariae Partiumque eidem adnexarum. Buda, 1828. (A továbbiakban: Ludovicus Nagy, 1828).

4. Danyi-Dávid, 1960.;  Magda Pál, 1819.;  Ludovicus Nagy, 1828.; Fényes, 1847.

5. A Mária Terézia-féle úrbérrendezés iratanyaga a Helytartótanácsi Levéltár Urbarialia fondjában található, a törvényhatóságok betűrendjében, s azon belül az egyes megyék anyaga községsoros ábc-rendben. Ma már az anyag csak mikrofilmen  tanulmányozható. Mi magunk e mikrofilmekről készült másolatokat használtuk. Trencsén megyében az úrbérrendezés 395 településre terjedt ki, melyek közül 393-nak maradt meg az anyaga. Rebro, 1959. csak 392 település anyagát említi Trencsénből (i.m. 161-164.). Ezt követően, amennyiben forrásunk az említett úrbérrendezés anyaga, arra külön nem hivatkozunk.

6. Magda Pál, 1819.; Fényes, 1847.; Rebro, 1959. 139-166.

7. Fényes, 1847.

8. Lásd Turzovka lakóinak vallomását.

9- Magda Pál, 1819. 199.

10. Fényes, 1847. 137-138.

11. Trencsén megyében nemcsak  természetes tenyészetű, erdő-szerű gyümölcsösök voltak, hanem szakszerűen kezelt és nagy szorgalommal telepített olványosok is. Több falu lakói büszkélkedtek azzal, hogy a mezőkön ültetett almásaik, körtéseik vannak, s oltványokat rendre készítenek és telepítenek.

12. Fraknói Vilmos: Magyar Országgyűlési Emlékek sorozatban megjelent forráskiadványaiban megfelelő súllyal foglalkozik a sóárak alakulása körüli politikai csatározásokkal. Wenczel Gusztáv: Magyarország bányászatának kritikai története. Bp. 1880., a sóbányászatról is megemlékezik, de a magyarországi sóraktározásról, sószállításról, a vizen és a szárazföldön történő sófuvarozásról még csak most kezdtek vizsgálódásban a történészek. Lásd: Takács Péter-Udvari István: Adalékok a Felső-Tiszavidék sógazdálkodásához a 18. század végéről (Máramarostól Szepesig). In: Németh Györgyi szerk.: Manufaktúrák és kora tőkés ipari kisvállalkozások. Sátoraljaújhely, 1991. okt. 3-4., Miskolc, 1994. 183-207.

13. "discretiot is adtunk" - ebben az értelemben: ajándékot, csúszópénzt, megvesztegetést is jelenthet, bár a feudalizmus kései századában ezt természetes velejárójának, már-már az üzletkötés áldomásának tekintették, s ilyen formán rendszeresen gyakorolták, s többnyire kijáró-pénznek nevezték és könyvelték el a communitasok számadásaiban.

14. Az áruknak, embereknek, kultúráknak ezt a folytonos cseréjét többen vizsgálták már. Viga Gyula: Árucsere és migráció Észak-Magyarországon. Debrecen-Miskolc, 1990.; Udvari István: Adatok Hegyalja és a zempléni szlovák, valamint ruszin falvak kapcsolatainak történetéhez. In: Bencsik János-Viga Gyula  szerk.: A hegyaljai mezővárosok történeti néprajza I. Miskolc, 1988. 48-60.

15. Magda Pál, 1819. 200-201.; Fényes, 1847. 139-140.; Fekete Nagy Antal, 1941. 79-81.; Bácskai Vera-Nagy Lajos: Piackörzetek, piacközpontok és vásárok Magyarországon 1828-ban. Bp. 1984. (A továbbiakban: Bácskai-Nagy, 1984.).; Fényes Elek: Magyarország geographiai szótára. Pest, 1851. (A továbbiakban: Fényes, 1851.).

16. Fekete Nagy Antal, 1941. 412-413.; Magda Pál, 1819.; Fényes, 1847. 140.; Bácskai-Nagy, 1847. i.h.

17. Magda Pál, 1819.; Fényes, 1847. 143.; Fényes, 1851.; Danyi-Dávid, 1960.; Fekete Nagy Antal, 1941. 84-85.; Bácskai-Nagy, 1984. i.h.

18. Magda Pál, 1819.; Ludovicus Nagy, 1828.; Fényes, 1847.; Fényes, 1851.; Bácskai-Nagy, 1894.; Danyi-Dávid, 1960.; Fekete Nagy Antal, 1941. 63-65., 84-86.

19. Magda Pál, 1819.; Ludovicus Nagy, 1828.; Fényes, 1847.; Fényes, 1851.; Fekete Nagy Antal, 1941. 89-90.

20. Magda Pál, 1819.; Ludovicus Nagy, 1828.; Danyi-Dávid, 1960.; Fényes, 1847.; Fényes, 1851.; Bácskai-Nagy, 1984.; Fekete Nagy Antal, 1941. 65., 88-89.

21. Magda Pál, 1819.; Ludovicus Nagy, 1828.; Fényes, 1847.; Fényes, 1851.; Danyi-Dávid, 1960.; Bácskai-Nagy, 1984.

22. Magda Pál, 1819.; Ludovicus Nagy, 1828.; Fényes, 1847.; Fényes, 1851.; Fekete Nagy Antal, 1941. 76.;  Danyi-Dávid, 1960.; Bácskai-Nagy, 1984.

23. Udvari István: Szlovák mezővárosok népélete Mária Terézia korában. Nyíregyháza, 1994. (A továbbiakban: Udvari, 1994.). 102-112.; Magda Pál, 1819.; Ludovicus Nagy, 1828.; Fényes, 1847.; Fényes, 1851.; Fekete Nagy Antal, 1941. 72-73., 87-88.; Danyi-Dávid, 1960.; Bácskai-Nagy, 1984.

24. Udvari, 1994. 113-118.; Bácskai-Nagy, 1984.

25. Fényes, 1851.; Fekete Nagy Antal, 1941. 176-177.; Bácskai-Nagy, 1984.

26. Lásd az előző jegyzetet

27. Fényes, 1851.; Fekete Nagy Antal, 1941. 69-71., 87.

28. Fényes, 1851.; Bácskai-Nagy, 1984.

29. Fényes, 1851.; Fekete Nagy Antal, 1941. 83., 92.

30. Fényes, 1851.; Fekete Nagy Antal, 1941. 195.; Danyi-Dávid, 1960.

31. Fényes, 1851.; Fekete Nagy Antal, 1941. 89.; Danyi-Dávid, 1960.

32. Fényes, 1851.

33. Uo.

34. Uo.

35. A 18. század végi árucsere jellemzőire, az úrbéres lakosság kényszerű, a megélhetéssel összefüggő migrációjára és munkavállalására Lásd: Balassa Iván: Az aratómunkások Magyarországon. Bp. 1985.; Dankó Imre: A jászsági vásárok-piacok néprajza. In: Jubileumi évkönyv a Jász Múzeum fennállásának 100. évfordulójára. Jászberény, 1974. 175-187.; Divéky Adorján: Felső-Magyarország kereskedelmi kapcsolatai Lenygelországgal. Bp. 1905.; Eperjessy Géza: Adalékok a mezőgazdaság és a falusi-városi kézműipar kapcsolatához az 1848 előtti Magyarországon. Agrártörténeti Szemle, 1966. 495-501.; Gráfik Imre: Az áru útja a szállítás forradalma előtt. Ethnographia, 1983. XCIV. 1-35.; Hőke Lajos: A vándorló tótok. Fővárosi Lapok, 1886. XXIII. 335. sz. 2447-2449.; Takács Péter: Adalékok a 18. századi szabolcsi vásárok és a vásározó szabolcsiak történetéhez. Folia Historica et Etnographica (Nyírbátor). II. 1988. 105-121.; Takács Péter-Udvari István: Adalékok a 18. századi zempléni vásárok és a vásározó zempléni lakosok történetéhez. A Herman Ottó Múzeum Évkönyve (Miskolc), (A továbbiakban: HOMÉvk.). 1989. XXVII. 359-381.; Uők: Adalékok Abaúj vármegye 18. század végi vásáraihoz és az Abaúj megyei lakosság vásározási szokásaihoz. HOMÉvk. 1990. XXVIII-XXIX. 195-207.; Uők: Adalékok Gömör megye lakóinak vásározási szokásaihoz és a gömöri vásárok 18. század végi történetéhez. HOMÉkv. 1990. XXVIII-XXIX. 209-225.; Rácz István: A paraszti migráció és politikai megítélése Magyarországon (1848-1914). Bp. 1980.; Udvari István: Adatok Hegyalja és a zempléni szlovák, valamint ruszin falvak kapcsolatainak történetéhez. In: Bencsik János-Viga Gyula szerk.: A hegyaljai mezővárosok történeti néprajza I. Miskolc, 1988. 48-60.; Viga Gyula: Árucsere és migráció Észak-Magyarországon. Debrecen-Miskolc, 1990.; Udvari István-Viga Gyula: A javak cseréje, munka és vándorlás Sáros megyében a 18. század közepén. In: Népi kultúra - Népi társadalom. A MTA Néprajzi Kutatóintézetének Évkönyve, XVII. Bp. 1993. 165-199.; Uők: Jobbágyi kötelességek és életmód Zólyom megyében a XVIII. század derekán. Dobrossy István szerk. Levéltári Évkönyv VII. Miskolc, 1994. 89-120.; Uők: A Kárpát-medence peremén. A 18. századi Liptó vármegye történeti néprajzához. A HOMÉvk. XXXII. Miskolc, 1994. 257-294.

36. Fényes, 1851.

37. Uo.

38. A Trencsén megyei úrbérrendezés lebonyolítására, a telkekhez kapcsolódó appertinentiákra, a megvallatott falvak adataira bővebben: Rebro, 1959.

Péter Takács - István Udvari:

Some Additions to the County Fairs of Trencsén County

and the Customs Related to Fairs and Markets at the End of the 18^th Century

(Summary)

            Trencsén County was one of the most densely populated areas of Hungary at the end of the 18^th century. People lived under harsh conditions in the valleys surrounded with high mountains. The mostly Slovakian population was unable to live purely on cultivating the land and breeding animals. Whoever had the opportunity was involved in some craftsmanship, whereas other gathered things offered by the natural environment. Many people undertook works as cottars outside the county: harvesting, threshing and hoeing vineyards.

            Collecting things, working as craftsmen and earning money as cottars in the fields made it necessary for people to organize county markets and fairs as frequently as possible, because it was the only way of exchanging their goods. National fairs and weekly markets were held in one free royal city, eighteen provincial towns and one village in Trencsén County. The free royal town of Trencsén and the majority of the provincial towns had one or two markets weekly. Such weekly market, dictated by the necessity of organizing a means of exchanging goods, was held at Turzovka. This was perhaps the first place where people began to produce potato especially for the market, and not directly for the household.

            The most popular county fair was in Trencsén, the marketplace of which was regularly visited by people from 88 villages of the county. They sold, exchanged their goods there, and some also had to undertake work at the market for lack of any other occupation.

            In addition to Trencsén Zsolna, Bán, Végbeszterce, Puchó, Bicse and Vágújhely provincial towns had popular county fairs.

            The markets of Rajec, Illava, Kisucaújhely, Pruszka, Bellus, Varin, Trencsénteplic, Predmir, Lednic, Dubnica, Becko and Kossa were usually able to attract the people of the neighbouring villages. The marketplace of Turzovka was a place where  mostly local villagers exchanged their goods.

            In addition to being going to their own markets, the people of Trencsén more or less regularly visited the markets in the neighbouring counties. They went to the county fairs of Nagytapolcsány, Zsámbokrét, Németróna, Ótura and Privigye in Nyitra County.

            In Turóc County the fair-grounds of Szucsa and Túrócszentmárton were popular with the people of Trencsén.

            In Bars County it was the market of Oszlán which was most frequently visited by the people of Trencsén County. The people of some of the villages of Trencsén County preferred to go to the market of Nagyszombat in Pozsony County.

            As for more remote regions, the people of Trencsén County visited the fairs down on the Hungarian Plains, and they were also frequent visitors in Moravia and Silesia on the northern side of the Carpathians. According to the records taken in the time of the socage, the people of 35 villages visited the marketplaces of Moravia, and people from 9 villages went to Silesia on a regular basis.

            The customs and traditions related to organizing and attending markets show that the Slovakian people of Trencsén County lived a busy and variegated life. They did not only distribute and exchange their goods in their own region, but they found their way to the markets of many other counties, and also to several of the fair-grounds of the neighbouring countries.   

            The records of the socage under Empress Marie Theresia -  declarations of serfs and cottars have been used as a source for the present paper.

Péter Takács – István Udvari :

Príspevky k jarmokom v Trenčianskej župe a k jarmočným tradíciám

obyvatel’ov tejto župy koncom  18. storočia. (Rezumé)

            Koncom 18. storočia patrila Trenčianska župa k najhustejšie osídleným krajom v Uhorsku. Obyvatel’stvo žilo v macošských podmienkach v doline medzi vysokými kopcami. Zväčša slovenské obyvatel’stvo sa nemohlo uživit’  pol’nohospodárskou výrobou a chovom dobytka, preto ten, kto mohol, sa venoval domáckej remeselnej výrobe. Iní zase využívali prírodné danosti tohto kraja, ale väčšina z nich chodila za prácou do iných miest aj za hranice vlastnej župy. Vypomáhali pri žatevných prácach, mlátení, okopávaní viníc.

            Zberatel’stvo, domáca výroba a zarobené peniaze zo sezónnych prác nútili obyvatel’ov k neustálemu obchodovaniu. V Trenčianskej župe v 1 král’ovskom meste, 18 pol’nohospodárskych mestečkách a v 1 dedine sa konali celoštátne jarmoky a týždenné trhy. V slobodnom král’ovskom meste v Trenčíne a vo väčšine pol’nohospodárskych miestečiek sa týždenne 1-2 krát konali trhy, kde sa pravidelne vymieňal tovar. Z týchto pohnútok vznikol trh aj v Turzovke, ktorý sa konal každý týždeň. Práve tu začali obyvatelia prvýkrát pestovat’ zemiaky aj na obchodovanie. Najobl’úbenejším mestom bol Trenčín, ktorý navštevovali obchodníci z 88 miest, mnohí tu chodili aj za prácou. Významné jarmoky trhy sa konali aj v Žiline, Bánovciach, Považskej Bystrici, Púchove, Bytči a Novom Meste nad Váhom. Dediny ako Rajec, Ilava, Kysucké Nové Mesto, Pruské, Beluša, Varín, Trenčianske Teplice, Predmier, Lednice, Dubnica, Beckov a Koš lákali najmä obyvatel’ov z blízkeho okolia. V Turzovke vymieňali tovar najmä domáci, ale aj potulní obchodníci. Okrem týchto vnútorných miest navštevovali obyvatelia Trenčianskej župy jarmoky aj v susedných župách: V Nitrianskej župe v Topol’čanoch, Žabokrekoch,  Nitrianskom Pravne, Starej Turej a v Prievidzi. V Turčianskej  župe sa vel’a l’udí obrátilo najmä v Suči a Turčianskom sv. Martine. V Tekovskej župe sa navštevovali jarmoky v Oslanoch, no boli aj takí, čo zavítali aj na trnavský jarmok Bratislavskej župy.

            Okrem dolnozemských miest sa z Trenčianskej župy chodilo obchodovat’ aj na Moravu a Sliezsko. V urbárskych knihách možno z poddanských priznaní vyčítat’, že obyvatelia pravidelne navštevovali Moravu z 35 miest a Sliezko z 8 miest. Jarmočné zvyky tiež ukazujú, že v poslednej tretine 18. storočia žilo v Trenčianskej župe vel’mi dynamické a pohyblivé obyvatel’stvo, ktoré svojimi výrobkami navštevovalo obchodné miesta nielen vo vlastnej župe, ale aj v odl’ahlejších miestach uhorského štátu, ba dokonca sa vybrali na jarmoky aj do zahraničia.

            Všetky tietky skutočnosti sme zistili z výpovedí poddaných a želiarov, ktoré sú zachytené v urbariálnych knihách z čias Márie Terézie.