Vasvári Pál

(1826. július 14. Tiszabűd – 1849. július. 5. Marisel)

A kézikönyvek, lexikonok politikusnak, írónak, publicistának, történetírónak tartják, s többnyire hozzáteszik: „forradalmi demokrata eszmék hirdetője”. A sors 23 évet adott neki a földi világban, ami túl kevés volt ahhoz, hogy az általa kedvelt műfajokban bizonyítsa tehetségét. Életében megjelent egy könyve Zrínyiről, egy másiknak a kéziratát nyomdába adta. Összegyűjtve több kötetet megtöltő írása jelent meg folyóiratokban, heti- és napilapokban. Kéziratban maradt írásai is köteteket töltenének meg. Ezekből az elmúlt két-három évtized alatt Fekete Sándor, Danyi Gábor, Simor András, Kovács Andrásné, dr. Cselényi István Gábor, Szigethy Gábor kötetekre menő válogatásokat adtak ki. Valljuk meg azonban, hogy Vasvári Pál máig fennmaradó hírnevét inkább köszönheti az 1848-1849-ben kifejtett tevékenységének, a forradalom és szabadságharc melletti elkötelezettségének, semmint publikált vagy kéziratban hátrahagyott írásainak.

Élete itt indult, a Szabolcs megyei Tiszabűdön, ahol a görög katolikus keresztségben a Fejér Pál nevet kapta. Tiszabűdről a lelkész apa és a falu földesura – Dogály János – között elmélyülő konfliktus miatt 1827-ben Hajdúböszörménybe költözött a Fejér-család. Itt kevés idő híján 10 évet töltöttek. Gyermek és ifjúkori élményeit tehát a hajdúkerület székvárosában szerezte Fejér Vasvári Pál. Itt végezte elemi, népiskolai tanulmányait is. A Szatmár megyei Nyírvasváriba csak 1836-ban költözött át a család, ahol Fejér Vasvári Pál legfeljebb egy esztendőt tölthetett, mert 1837-ben már a nagykárolyi piarista gimnázium tanulói között találjuk. Innen, gimnáziumi tanulmányainak befejeztével gróf Károlyi Lajos gyermekeinek nevelőjeként Pestre ment, ahol az egyetemen bölcsészetet tanult.

Családjáról, gyermekkorának és kamasz éveinek baráti kapcsolatairól, a felnevelő élményekről, tanítóiról, a hajdúsági és szatmári évek ifjút formáló jellemzőiről, a görög katolikus papság korabeli életéről mindmáig Udvari István mondja el a leghitelesebb dolgokat ebben a könyvecskében.

Fejér Vasvári Pál közéleti érdeklődése Nagykárolyban bontakozhatott ki. A történeti feldolgozás számára is érdekes szituációval találkozott itt kamasz gimnazistaként. A Károlyi grófok – István, Lajos és György – éppen Fejér Vasvári Pál gimnáziumba kerülésének éveiben osztozkodnak a családi birtokon, nemzetségi tulajdonként őrizve továbbra is a várszerű családi kastélyt és a kaplonyi mauzóleumot. A grófi család két tagja – István és György – a reformkor liberális eszméivel azonosult, míg Lajos a konzervatív császárhűség megszállottja. A grófi család politikai beállítottságának konfliktusai ezekben az években egész Szatmár megyére jellemzőek voltak. A vármegye székhelye Nagykároly volt. A megye ekkori jegyzője Kölcsey Ferenc, a költő volt. Az alispán Kende Zsigmond, aki éppen azokban az években hagyta cserbe liberális harcostársait, és szegődött el Uray Bálinttal az agresszív konzervativizmus szolgálatába, amikor Fejér Vasvári Pál megkezdte gimnáziumi tanulmányait a nagykárolyi piaristáknál. Ezekben az években már legalább négyszer összegyűltek megyegyűlésre, tisztújításra, követválasztásra Nagykárolyban Szatmár megye nemesei, akik nyolc-kilencezer háznépet képviseltek. Mindig megjelentek közöttük a tyukodi, gencsi ólombotos érvelők, akik a „Nem adózunk!” jelszó ellen tiltakozókat, a jobbágyok felszabadítását szorgalmazókat gyakorta oktatták ki ütlegekkel, véresre veréssel, olykor a túlvilágra küldéssel is.

A gyermekkorát a szabad hajdúk között töltő Fejér Vasvári Pálnak volt min elgondolkoznia. Jeles tanulmányai, latin nyelvben való jártassága, szelíd embersége, talán szolgálatkészsége, inkább azonban öregedő apjának csekély papi jövedelme játszhatott közre abban, hogy – alighanem a piarista atyák ajánlása mellett – elvállalta Károlyi Lajos fiainak tanítását, vizsgákra való felkészítését latinból és egyéb tárgyakból. Így került Pestre.

Pesten egy új világ nyílt meg Vasvári előtt. Az ország formálódó fővárosa önmagában nagy élményt jelentett a vidéki görög katolikus pap fia számára. Az életvitelét és politikai gondolkodását meghatározó élményt azonban az egyetem jelentette, ahol a korszak egyik legnagyobb hatású romantikus történetírójának, a Nemzeti Múzeum könyvtárőrének, a romantikus történetszemléletű Horvát István professzornak lett a lelkes tanítványa. „Megszerettem e nagy történetírónak még hibáit is”- vallotta egyik írásában. Az ő hatására kötelezte el magát a magyar múlt kutatása mellett. Erről a halála előtt a következőképpen vallott: „Hat év előtt, anyám elhunyta után – írta 1849-ben, az erdélyi szabadcsapat őrnagyaként – egyedül indultam a nagyvilágba… A történet komoly múzsáját, Cliot választám második anyámul. Ennek szellemi karjaiba dőltem, ennek ajkáról olvasám le minden idők és nagy emberek elveit, történeteit. Ez lőn dajkám, ki nagyszerű mesékben tünteté előmbe az életet és a világot. Ez tanított meg az ős- és újabb kor nagy embereinek elveire… Elhunyt anyám helyett a történet istennőjében egy új, egy örök, egy halhatatlan anyára találtam, ki engem el nem hagy, ki tőlem meg nem válik, csak életem utolsó percében.”

Történetszemléletét áthatotta a romantikus patriotizmus „horvátisváni” szelleme, s belengte egy utópikus forradalmiság iránti elkötelezettség. S amikor arra alkalma nyílt, nemcsak tanulmányozta, legjobb meggyőződése szerint cselekvően formálta is a történelmet.

Éveinek számához képest feltűnően kiforrott eszmei, elvi felkészültség közepette találkozott az 1848-as forradalommal. Az eszmei szilárdság, a politikai meggyőződésével összefüggő cselekvési vágy kortársai közül csak a Petőfiéhez mérhető mélységben határozta meg ekkortól minden tettét.

Nemzedéke, a Fiatal Magyarország elhivatott sírásója volt a rendiségnek, s a megvívhatónak vélt világforradalom keretében nemcsak jogi, társadalmi, hanem gazdasági egyenlőségről is álmodott. Utópisztikus meggyőződésük sokat közülük a szabadságharc csataterére sodort. Vasvári Pál is közöttük volt. 1848 szeptember-októberében éppúgy szabadcsapatot szervezett, s a parendorfi táborba vezette őket, mint ahogyan 1849 tavaszán is, amikor csapatszervező őrnagyként az erdélyi polgárháború színtereire vezette a Rákócziról elnevezett szabadcsapatát. A csapat zászlaját Teleki Blanka avatta fel, akinek a leánynevelő intézetében 1847-től Vasvári tanítóskodott. A zászlót nemcsak felavatta, előtte barátnőivel maga Teleki Blanka készítette és hímezte ki. Az ezüst selyemszállal szegélyezett vörös zászló egyik oldalára ezüsttel az alábbi szöveget hímezték: „Óh, ha te élnél Rákóczi!” A mási oldalon: „Hazádnak rendületlenül!” A zászló alá Vasvári Pálnak 500 honvédet sikerült toboroznia. Sötétzöld atillájukat vörös zsinór, ezüstözött gombok díszítették, amihez vörös nadrág társult. A zászlószentelést követően 1849 április végén indult a Rákóczi csapat Erdélybe. Május 2-án Bánfihunyadon táboroztak, május 5-én Meregyó, Incsel, Valkó, Újfalu és Monostor irányában vezettek támadást. A magyar kormány ellen felzendült románokat a Szamoson túlra szorították. Akciójukról Vasvári a Pesti Hírlapban június 3-án számolt be. Cikkének címe: A Rákóczi csapat egyik kirándulása.

Nem adatolta még kellően a szakirodalom, de ezekben a napokban Vasvári Pál valószínűleg Pesten tartózkodott. Kossuth kormányzóelnöki beiktatására érkezett, mint sikeres hadfi, szabadcsapat parancsnok. A kormányzóelnöki beiktatás után visszautazott csapatához, ahol Marisel mellett, a Funtinella síkon a román felkelők bekerítették a Rákóczi szabadcsapatot, és 1849. július 6-án délután öt és hat óra között lezajlott az a végzetes ütközet, ahol Vasvári Pál életét vesztette.

23 éves volt. Az évek számát tekintve keveset élt. Az élet minőségét tekintve az 1848 előtt megszerveződött Fiatal Magyarország nemzedékéből a Petőfiével együtt a legtartalmasabb élet az övé. Eszméiért, meggyőződéséért, mások szabadságáért és szebbnek hitt jövőjéért az egyetlen pótolhatatlan értéket, az életüket áldozták. Méltó rá Vasvári, hogy ez a könyvecske felidézze alakját, ifjúságát.

Takács Péter